„Bizony elrejt engem az ő hajlékában a veszedelem napján;
eltakar engem sátrának rejtekében,
sziklára emel fel engem.”
Az emberiség elbukásától kezdve igyekezett megragadni a világ nyújtotta elrejtettség látszatát színlelő eszközöket. Ádám és Éva fügefaleveleket aggatott össze, és azzal kötötték körül magukat. Isten azonban már akkor, ott rámutatott a megoldásra, a kulcsra – mintegy figyelmeztetve, óvva már az első emberpárt is a még nagyobb eltávolodástól, az önös utaktól. Elmondta, hogy Rajta kívül nem valósulhat meg az elrejtettség.
Az ember a bűneset óta félelemben él, mert valamit elveszített. Ha ez az egy dolog hiányzik az életéből, nincs az őt megillető helyen, akkor mindent birtokolhat, mégsem lesz boldog. Ha minden az övé, de szívében békesség nincsen, ha képtelen meghallani a hozzá címzett kérdést - „hol vagy?” -, látni a neki szánt „reményteljes jövő”-t, akkor egész életére, múltjára, jelenére rátelepszik az aggodalom mind a hétköznapok dolgai, mind pedig a távolabbi holnap bizonytalansága miatt.
Theodor Bovet Félelem és Elrejtettség című tanulmányában kifejti, hogy az ember azzal, hogy minden áron igyekszik megteremteni a biztosítottság érzését – mindenféle bálvánnyal –, légvárat épít. „Az eredmény mégis a növekvő félelem, mert egyre jobban feladja személyiségét és az eredeti elrejtettségből a mesterséges elrejtőzködésen át a végleges tönkremenés felé halad.” A Bovet által lefestett kép valóság, és tragédia. Ezek szerint az emberiségnek hiányzik az Istennel való szeretetkapcsolat biztonsága, de Nélküle akar szert tenni rá.
Kaptunk egy csodálatos lehetőséget, és rosszul éltünk vele. Elveszítettük azt, ami nélkül az életünk véges, ami nélkül csak por vagyunk. Mégis azonnal kaptunk egy esélyt. Isten készített mindannyiunknak bőr ruhát, felöltöztet minket, ha igényeljük, ha vágyunk van az igaz élet után, megajándékoz minket, ha nem utasítjuk el.
A világ egyik fele igyekszik magát elrejteni, „a másik jobbik lelkiismerete mélyen tudja, hogy hamis úton járt, elismeri tönkretettségét, és hangosan kiált valódi elrejtettség után.” Dávid az utóbbiba sorolható. Az Ószövetség lapjairól tudhatjuk, sok vargabetűt tett meg, de története, élete, zsoltárai bizonyságul szolgálnak, hogy akárhol is álljunk most, akármilyen viszonyban legyünk is e pillanatban Istennel, lehetőségünk van a Vele való kapcsolatunk rendezésére, a békeszövetség megújítására. Csak rajtunk múlik, hogy engedjük-e, hogy vonzásában tartson.
A 27. Zsoltár első versében Dávid utal a félelem okára. Úgy teszi ezt, hogy megindokolja, ő miért nem fél. Mi az, ami meggátolhatja a szorongás, a rettegés létjogosultságra jutását életünkben?
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek? Az Úr az én életemnek erőssége: kitől rettegjek?” Az ember igyekszik szert tenni bölcsességre, tisztánlátásra, de mindaddig, míg engedi, hogy szívét saját és mások földi gondolatainak pókhálószövevénye tartsa fogságában, s visszautasítja a valódi világosságot, amíg ragaszkodik a folyton maga felé hajló érveléseihez, s a saját háztájához kanyarodó kereskedelmi utakhoz, önigazolásra hajló látásmódjához, nem juthat megtérésre.
Ha nem nyitunk ajtót az ajándékozónak, s nem engedjük be a házunkba, akkor az ajándékot, Ő magát, személyét sem fogjuk megkapni. Az ember sokszor Isten nélkül akarja elvenni a Tőle származó javakat. Dáviddal ellentétben nem csak egyet kérne, - sőt azt az egyet talán pont nem -, hanem millió dolgot. Házat, szépséget, gyönyörűséget. - Mennyire nem vagyunk tudatában valódi szükségleteinknek? - A megtért uralkodó azonban óhaját így fogalmazta meg: „Egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Mert az Úr háza örök, az Úr jellemének szépsége mindent felülmúl, az Ő szent helye csodálatos.
A bűn félelmet szül, a félelem, pedig bűnbe sodorhat. Ez egy ördögi kör, amiből csak egyetlen egy kiút van. Csak egy.
A mi ellenségünk nem emberekben van. Ellenségünk maga a félelem. Ha ez eluralkodik rajtunk, prédájává válunk Sátánnak, a halál foglyai maradunk. A Krisztusban való elrejtettség, hit, által azonban általmehetünk az életre, s az, ami létbizonytalanságunkat táplálhatná, nem létezik többé. Megszűnik a szorongató tudatlanság, a bűn következményétől, a haláltól való rettegés. Nincs többé féltékenység, megelégedésre lelhetünk, az önbizalom helyébe az Istenbe vetett bizalom lép, az emberi bizonytalan bölcsesség eltűnik, az Úrnak félelme ad bölcsességet.
Bűneink elhallgatásával még távolabbra taszítjuk magunktól a biztonság forrását, a felénk nyúló szeretetet. Amíg nincs meg az embernek az a fajta üdvbizonyossága, hogy Isten megváltotta, szereti, és munkálja benne a fejlődést, - megígérve, hogy ha mi is szeretnénk, elkészít, felkészít arra a napra -, addig az egyre sötétülő történelem színpadán, - ahol „az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek”-, felemészti ez az érzés.
A félelemre nem adhat végleges megoldást az anyagi jólét, a lelki biztonságot stimuláló nyugtatók, altatók, antidepresszánsok sem. Nem megoldás rá egy pohár kávé, egy szál cigaretta, egy vígjáték, egy belülről elreteszelt ajtó. Nincs rá emberi recept. A félelemre csak egyetlen gyógyszer van, amit egyvalaki írhat fel a beteg szabad választására. Kérdés, hogy meg van-e a vágyunk; az egyetlen. Esedezünk-e azért, hogy az Úr házában lakhassunk már ma és megláthassuk az Ő jóságát az élőknek földjén?
Dávid nem ekként szólt: ’Istenem adj erősebb fegyvert, nagyobb haderőt, emberi pártfogókat, kőfalakat, melyek közt menedékre lelhetek’, hanem ez a vágy volt benne: ’Légy Te fegyverem, angyalaiddal küzdj értem, Te légy védelmezőm, mert csak egyre vágyom, „egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Dávid egyet kért, azt, hogy az Istennel való kapcsolata végtelen időkön át tarthasson. Hogy ha embertársai ellene is fordulnak, ha földi szerettei hátat is fordítanának neki, az Úr fogadja őt örökbe. Isten ígéreteit változhatatlannak tartotta, s még mikor beteljesülésük még csak ígéret volt, már végbementnek tekintette őket. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földjén.” – írja a 13. versben. Az Egyetlenre tekintő boldog várakozás volt ez, mely erőssé tette. A félelemmentes élet azok kiváltsága, akik „nem látnak és hisznek”. Jézus boldogoknak nevezi az ilyen embereket, akik hűségében bíznak, mert jól ismerik Őt, és gyönyörködnek Benne.
A „Ne félj, csak higgy!” felszólítás kibontása cseng elénk a zsoltár záró soraiban. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén. Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.” Egyetlen dolga van az embernek. Várni az Urat. Rá alapozni mindent, a Változhatatlanra, az Örökre, s a földi félelmeket letéve a szív bátorságáért könyörögni.
Az Istenben elrejtett embert ugyanúgy érik támadások, de „felül emeli fejét ellenségein”. Nem rövidtávon, hanem az örökkévalóság perspektívájában gondolkozik. Aki megtapasztalja az Ő szabadítását, „örömáldozattal áldozik, énekel és zengedezik Neki”.
Az utolsó napokban létfontosságú a Dávid által is megfogalmazott egyetlen vágyat erősíteni szívünkben. A fizikai üldözések, lelki szorongattatások közepette mind inkább arra lesz szükségünk, hogy az Úr eddig megtapasztalt jósága és a jövőnkre vonatkozó ígéreteibe kapaszkodjunk, úgy, mint még eddig sohasem.
A gonoszok jönni fognak ellenünk, tábor fog körülzárni bennünket, látszólag minden ellenünk fog munkálkodni, de mondhatjuk, „Halld meg, Uram hangomat. Tebenned bízom.” Kereshetjük az Ő orcáját. És ha ezt tesszük, akkor nem tölthet el félelemmel sem a jelen nyomorúsága, sem a jövőnek a képe, a szorongatók gyilkos kívánsága, a hamis tanúk támadása, az erőszakot lihegők, az átpártolt tömegek. A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerezhet nékünk, ha nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra tekintünk. Ha nem az ideig valók kötik le figyelmünket, hanem az örökkévalók szemlélése. (II.Kor.4:17-18)
Az, hogy van üdvözítőnk, feloldja a félelmet. A romlás, a végső pusztulás, a második halál ítélete alól ad felszabadítást. Azt azonban tudatosítanunk kell magunkban, hogy csak az által lehetséges mindez, Aki azt mondja, „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő az út és az útmutató. Az élet, a Vagyok, Aki által lett minden, és Akiben élünk, mozgunk és vagyunk. Nincs más igazság, nincs más ösvény, ami az „élőknek földjé”-re vezetne. Forgassuk Isten szavát szüntelenül elménkben! Gondolkodjunk gondviselésének nyomain!
Dávid is ember volt, de vágyott az Úrral járni, és ezt az óhaját láthatjuk cselekvő hitében, melyre a Magasságos kézzelfoghatóan válaszolt. Ellenségei rátámadtak fizikailag, és bűnei kínja is gyötörte, de Isten megóvta földi életét, s örök létének ígéretét is bírhatta. Míg elhallgatta bűneit, félelem töltötte el, míg Vezetője nélkül önzésének, szenvedélyeinek élt, boldogtalan volt. Miután visszatért Alkotójához, Fenntartójához a boldog ember hálájával dicsérte Őt szüntelen.
mamusz
