Jókai Mór: A gondviselés egy repülő virágmag történetében

    Egyszer a Dunán utaztam fölfelé a gőzösön, ahol szörnyen hosszú időm volt a világ mostani szomorú állapotáról gondolkoznom. Semerre kilátás valami jobb után. Az ember azt sem tudja már, hogy miért él? És tulajdonképpen mi dolga van odáig, míg meghal?
     A terem egyik gömbölyű ablaka nyitva volt, s azon a meleg nyári szellő szabadon fújdogált be. Egyszer a szellővel egy repülő virágmag lengett be az ablakon át, egyike azon vándoroknak, minknek szárnyakat adott a természet, hogy keressenek maguknak jövőt.
    Elnéztem, hogy mi lesz belőle. Ez a virágmag a túlsó partról jött idáig. Missziója lett volna neki átmenni az innenső partra, s ott talán új ivadékot alapítania. Vajon mi lesz belőle?
     A repülő virágmag a szobai légáradatban lomhán libegett ide s tova, s nem talált kijárást ebből az ismeretlen kelepcéből

    Egyszer rászállt egy utazó hölgynek a kalapjára, s ott megrekedt a sok strucctoll között: jött azonban egy besétáló utas, az szerencsésen leverte a sétabotjával a hölgy kalapját, s a virágmag újra repült.

    Azután beleesett egy búzakereskedő poharába, csupa bor lett, az kilökte a poharából, a földre tapadt.

   Azután elnéztem ismét, hogy szedi fel magát lassankint, hogy szárítja meg vékony pilléit: egyszer aztán felkerekedett egy krinolin, s a támadt szélvészben a virágmag ismét magasra emelkedett: azután addig kereste sorba az átelleni ablakokat, míg talált egy olyan keskeny nyílást, mint az ujjam: azon hirtelen kisuhant, a megmenekült.

   Sokáig néztem utána, amíg kivehettem, hogy igyekezett a másik partot elérni.
   S ez ekkor nekem nagy vigasztalás volt. Ha ez a virágmag még a tömött gőzhajó belsején is keresztül tudott törni, hogy céljához eljusson: hát én hogy csüggednék el akkor!

Kányádi Sándor : A világ legtöbbet érő vagyona

Az egyik este a meséskönyvek felé vetett – ha lehet ilyet mondani - az olvasási étvágyam. Kányádi Sándor A bánatos királylány kútja című versekből, mesékből, tanulságos és jópofa történetekből álló kötetét választottam ki a polcról. Már a könyv borítója jelzi, hogy mindenki számára áldásos lehet ezeken a mindennapi életből merített irományokon elidőzni. „Kicsiknek és nagyoknak” olvashatjuk a címet kiegészítő gondolatok közt.

   A könyvet fellapozva régi olvasmányélményeim egyre élénkebben kezdtek előjönni, mígnem magától is eszembe jutott egy-egy, és tudatosan kezdtem keresni a címek között. Így leltem az alább idézett történetre, amit elolvasva egy film - A legszebb ajándék – jutott eszembe. Gondoltam közzé teszem …  

Kányádi Sándor

A világ legtöbbet érő vagyona

     Bizonyára hallhattátok már ezt a kerek ki történetet, amit én most, kitavaszodván, újra elmesélek. Aki tudja, el ne árulja a csattanóját, mert annak barackot nyomok a fejére, de akkorát, hogy kopasz marad a feje búbja.

     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki nagyon nagy gazda hírében állott. A farzsebéből ki tudott volna fizetni egy kisebbecske országot. S volt neki egy szekérderékra való, de kötélrevaló, szám szerint kilenc fia, de a kilenc együttvéve sem ért egy hajítófát, nemhogy egy pipa dohányt. Olyan lusták voltak, hogy még a föld, akin henyéltek, az is röstellte őket.

-          Minek dolgoznánk, elég gazdag az apánk, ha tízennyien lennénk, akkor is urasan megélnénk abból, ami utána ránk marad.

     De az öreg betyárul áthúzta a számításukat. Minden vagyonát, kincsét a munkásaira hagyta, még egy árva garast se hagyott a kilenc lustára. De hagyott kilenc fejszét, kilenc ásót meg kilenc kapát meg egy irdatlan sűrű bozótos domboldalt. Mondván, hogy oda rejtette a világ legtöbbet érő vagyonát. Azzal csöndesen oldalt fordult, jobblétre szenderült.

-          Most aztán mit tegyünk? Hol lehet az a világot érő vagyon, melyik bokor alatt, melyik hajlaton?

     Egy darabig tanakodtak, találgatták, hol kereshetnék. Aztán vették a fejszét, az ásót s a kapát, s elkezdték irtani, kapálni, ásni a domb oldalát. Kilenc kerek esztendeig tartott, míg végre, a tetőre érve, minden talpalatnyi helyet alaposan megműveltek. Nyomukban már hatalmas tengeri- s búzatáblák zöldelltek, sárgultak, mert annyi esze csak volt már a cseppet sem lusta fiúknak, hogy addig is, amíg nyomára akadnak a vagyonnak, meg aztán valamiből élni is kellett, nem hagyták bevetetlenül a földet.

     Így történt, ahogyan mondom, amikor már egy bokor se volt a dombon, s a domboldal búzát, krumplit meg efféléket termett, akkor jöttek rá, hogy mekkora vagyonra leltek, mert nincs nagyobb kincs a termőföldnél s nagyobb vagyon a szorgalomnál.

     Aki nem hinné, s van hozzá mersze, itt a fejsze, az ásó, a kapa rajta! Kipróbálhatja.

Lázár Ervin: A Kék meg a Sárga

Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért. – Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.
– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!
Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.
– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.
– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?
– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!
– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.
– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!
– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.
– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.
– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:
– Nicsak, milyen szép zöld pötty!