Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is
fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes
álfeladatokba menekül. Mi hát a restség mélyebb oka és kiváltója?
Azt hiszem, valamiféle egzisztenciális
félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébrednem az igazságra és a
valóságra. Arra, hogy erőm véges. Arra, hogy ügyetlen és sok mindenre
alkalmatlan vagyok. Félelem attól, hogy a valóságos feladatok
megfosztanak az üres ábrándozástól, kemény menetrendet szabva elém;
attól, hogy a kiszámíthatót föl kell cserélnem a kiszámíthatatlanra. A
képzelgést és a látszatot a valóságra. Önmagam jelenlétét és létezését a
világ és a többi ember létezésére. A lusta ember nem annyira a formális
erőfeszítéstől fél, mint az erőfeszítés tartalmától. Azt merném
mondani, hogy üres erőfeszítésre mindig kész, de mindig fél a világ,
saját maga és mások, egyszóval a lét jelentésének a megismerésétől, s
főként tudomásulvételétől.
A lusta ember egyszerűen nem hajlandó
fölnőni, egyszerűen fél mindenfajta igazságtól. A remete, aki az
igazságot kutatja, egy „oszlopszent” – sose lehet lusta. A restség nem
azonos külső képével. A restség lényegében metafizikai rettegés, az
igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta
szembesülés elől. Legjobb ellenszere az igazságra való törekvés. Enélkül
ugyanis minden tevékenység továbbra is csak lustaság marad: a restség
képmutató, kétszeresen hazug álruhája.
A bennünk lakó és mélyen fekvő restségnek
semmi se kedvesebb a teljesítmény látványánál. Előszeretettel hivatkozik
a végzett munka mennyiségére: kilókban, órákban, méterekben tetszeleg. A
valódi munkás vele szemben néma, akár a minőség és az igazság.
„Munkakerülő” – a kifejezés találóan csípi el
a mozdulatot, de megtévesztően tolmácsolja tartalmát. A restség
esetében bölcsebb lenne igazság- és valóságkerülőről, az igazság és a
valóság megkerüléséről beszélnünk. A restséggel szemben egyedül az
igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez
biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg
is tegyük, amit egyszer fölismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege
szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére
megszülettünk.
(Új Ember, 1974. március 17.)
