A természet szépségei
„Nagyok az Úrnak cselekedetei, kívánatosak mindazoknak,
akik gyönyörködnek azokban.
Emlékezetet szerzett az Ő csodálatos dolgaiban.”
(Zsolt.111:2-4)
„Isten, aki az Édent, ősszüleink otthonát oly rendkívül szépnek alkotta, a mi boldogságunkra adta a nemes fákat, a szép virágokat, és mindazt, ami gyönyörűséges a természetben.
Bármerre fordulunk, láthatjuk az eredeti szépség nyomait, halljuk Istennek hangját, és láthatjuk kezeinek munkáját…
A természet tízezer hangja beszéli Isten dicséretét. A földön, a levegőben, és az égben az Ő dicsőségét szemlélhetjük csodálatos színükben, és színárnyalatukban, amelyek finoman elütnek egymástól, vagy lágy összhangba olvadnak össze. Az örökkévaló halmok az Ő dicsőségéről beszélnek. Mikor a fák az ő zöld zászlóikat lengetik a napfényben, Teremtőjükre hívják fel figyelmünket. A virágok, amelyek szépségükkel felékesítik a földet, Édenről suttognak nekünk, és vágyat ébresztenek bennünk hervadhatatlan szépsége után. Az élő zöld fű, amely szőnyegével beborítja a barna földet, arról beszél nekünk, hogy Isten gondoskodik legkisebb teremtményeiről is. A tenger barlangjai, és a föld mélységei kinyilvánítják az Ő kincseit. Ő, aki gyöngyöket a tengerbe helyezte, és az ametisztet, és a krizolitot a sziklák közé, szereti a szépet. Az égen felkelő nap az Ő képviselője, aki világossága és élete mindannak, amit alkotott. Mindaz a fényesség, és szépség, amely ékesíti a földet, és megvilágítja az egeket, Istenről beszél.
Mialatt élvezzük Isten ajándékait, elfeledkezünk e az Adományozóról? Inkább arra indítsanak bennünket, hogy szemléljük, és felismerjük jóságát, és szeretetét. Mindaz, ami szép földünkön, emlékeztessen bennünket a mennyei otthonunkban levő kristálytiszta, zöld mezőkre, a lengedező fákra, és a ragyogó szent városra, a fehér ruhás énekesekre, a szépségnek azon világára, amelyet egy művész se tud lefesteni, és egy halandó nyelv sem tud kifejezni.”
(E.G.W.)
