Pilinszky János: A könyvek könyve

     „Ülök a kora őszi kertben, és olvasok. A kertet, az égboltot, a fákat, s egy öreg kutya pillantását, jelenlétét olvasom. Esténként előbb a szürkületet, később a csillagok betűit, az éjszaka zajait, a csönd „betűvetéseit”. Kifogyhatatlan „olvasmány”. Szöveg, amit a csecsemők is értenek, s a bölcsek se tudnak megfejteni. Könyv, amiben egyedül az idő lapozgat. Írás, amiben egyszerre vagyok olvasmány és olvasó.

[…] Az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás is. A türelmetlenek nem várták be az idő lapozását, maguk szeretnének beletúrni a mindenség lapjaiba. De ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose pótolhatja a lapozás türelmetlen sietsége.
Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.
      Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.
Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb olvasása az elénk táruló lapoknak. […] „

(Részlet; A könyvember, Magyar írók novellái a könyvről)

Jókai Mór: A gondviselés egy repülő virágmag történetében

    Egyszer a Dunán utaztam fölfelé a gőzösön, ahol szörnyen hosszú időm volt a világ mostani szomorú állapotáról gondolkoznom. Semerre kilátás valami jobb után. Az ember azt sem tudja már, hogy miért él? És tulajdonképpen mi dolga van odáig, míg meghal?
     A terem egyik gömbölyű ablaka nyitva volt, s azon a meleg nyári szellő szabadon fújdogált be. Egyszer a szellővel egy repülő virágmag lengett be az ablakon át, egyike azon vándoroknak, minknek szárnyakat adott a természet, hogy keressenek maguknak jövőt.
    Elnéztem, hogy mi lesz belőle. Ez a virágmag a túlsó partról jött idáig. Missziója lett volna neki átmenni az innenső partra, s ott talán új ivadékot alapítania. Vajon mi lesz belőle?
     A repülő virágmag a szobai légáradatban lomhán libegett ide s tova, s nem talált kijárást ebből az ismeretlen kelepcéből

    Egyszer rászállt egy utazó hölgynek a kalapjára, s ott megrekedt a sok strucctoll között: jött azonban egy besétáló utas, az szerencsésen leverte a sétabotjával a hölgy kalapját, s a virágmag újra repült.

    Azután beleesett egy búzakereskedő poharába, csupa bor lett, az kilökte a poharából, a földre tapadt.

   Azután elnéztem ismét, hogy szedi fel magát lassankint, hogy szárítja meg vékony pilléit: egyszer aztán felkerekedett egy krinolin, s a támadt szélvészben a virágmag ismét magasra emelkedett: azután addig kereste sorba az átelleni ablakokat, míg talált egy olyan keskeny nyílást, mint az ujjam: azon hirtelen kisuhant, a megmenekült.

   Sokáig néztem utána, amíg kivehettem, hogy igyekezett a másik partot elérni.
   S ez ekkor nekem nagy vigasztalás volt. Ha ez a virágmag még a tömött gőzhajó belsején is keresztül tudott törni, hogy céljához eljusson: hát én hogy csüggednék el akkor!