"Hideg januári reggel volt amikor egy ember
megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat
Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az
idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.
Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított,
és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a
hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba
anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz
támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára
nézett, és továbbsietett.
Legjobban egy hároméves kisfiú
figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a
hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben
végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel
nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
A 45 perces előadás
alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak
pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor
vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre
a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
A
járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze,
Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió
dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás
előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek
átlagosan $100-ba kerültek.
A történet igaz! Joshua Bell
álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post
szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy
alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy
befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.
A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk
arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a
zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más
mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?
