Az igaz emberről...

A képekre kattintva az írás kinagyítható, letöltve jól olvasható.

forrás: Nyitott Szemmel magazin 2013/5. szám

~

"Létezik egyfajta gondoskodás,
amelyet kifejezhetünk csendes kedvesség,
odaadás és nagylelkűség révén...

És ez, csendes erejével,
többet jelent bármiféle szónál."

Erről-arról - „Embert keresek!”

(A cikk a Nyitott Szemmel magazin 2010/I. számából származik Reisinger János tollából)

     Miért járt mécsessel a kezében Diogenész a verőfényes athéni utcán? Elment az esze? Különcködni akart ezzel is, mint ama hombárral, melyben lakást vett? Vagy csupán azért, hogy a kérdő tekintetekre – szavakra az azóta egyik leghíresebb szállóigével válaszolhasson: - Embert keresek!

      Meglepő válasz, meglepő fordulat. Két szó mögött kevés hasonló esetben gyűlik össze ennyi hatalom. Nyilván a helyzet, a körülmény is hozzájárul a gazdag jelentéshez.
Ha egy baráti beszélgetés vagy bármilyen más alkalom során hangzott volna el ez a két szó, közel se jelentene ennyit.
   
     „Embert keresek!”
    
     Diogenész az egész görög gondolkodás egyik legmélyebb megállapítását fogalmazta meg: kevés az igazán erre a névre rászolgáló földlakó. Kevés az ember. A tízezres poliszokban, a milliós fővárosokban, a milliárdos földrészeken – kevés volt, és ma is kevés az ember.
     Ez a rövid mondat óhatatlanul utasít más, hozzá hasonlóan tömör kijelentésekhez.
Talán ezek a tőről metszett, súlyos mondatok valamit megértetnek, amit máshol, bővebb lére eresztve sem értünk meg.
-    Íme, az ember!
     Diogenész után négyszáz évvel mondta ezt Poncius Pilátus. A helyzet itt sem mellékes: a jeruzsálemi praetoriumban, a római helytartó palotájában. De a legfontosabb, hogy közben kire mutatott, kit mutatott be ezzel a két-három szóval a felbolygatott, feluszított népnek.
     „Íme az ember!”
     Akire célzott, akit eléjük vitt, reggel hozták át a főtanács épületéből. Megszégyenítve, megkínozva, kialvatlanul állt előtte az a halálra méltónak ítélt ismeretlen, akinek az arcán azonban keresve sem lehetett sértődést, megbántottságot, dacot fölfedezni. Megjelenése, szóbeli megnyilatkozásai, egész kiállása, magatartása sugallta, hogy Pilátus az elismerés legmagasabb fokán mondja ki: ha valaki hát ő aztán igazán ember. Ő megérdemli ezt a nevet! Ő rászolgál erre a névre, mégpedig hiánytalanul.
         

     Mitől lesz igazán ember az ember?

     Pilinszky Naplójában olvastam a következő mondatot: „Az ember élete nagyobbrészt figyelmének története.” A figyelem – a másokra, a magunkra való odafigyelés – tesz bennünket emberré. Ha nem koptatták volna el rettenetesen a szót, rövidebben is mondhattam volna: a szeretet.
     „Éberen figyelte mindenki szükségletét.” Ezt a mondatot Jézus Krisztusról írta le Ellen Gould White, akinél mélységesebben a mai korban senki sem mutatta be a Megváltó életét és annak örök időszerűségét.
  
     Az ember lényege: a jelleme. Az igazságos gondolkodáson alapuló állandó és kiszámítható megnyilvánulások, melyek lobogó központja a megértés, a megbocsátás, a türelem, a szelídség. Nem születtünk együtt ezekkel. Ezek kifejlődnek, ha akarjuk, vagy nem, ha nem akarjuk. Lehetünk emberek, de lehetünk emberbőrben élő embertelenségek.
    
     Ha ókori történettel kezdtem, hadd végezzem is azzal.
     Diogenész előtt jó pár évszázaddal él Biasz, a hét ókori bölcs egyike. Egy ízben ellenség gyújtotta fel a várost, Priénét, ahol lakott. Mindenki menekült, ki kisebb, ki nagyobb málhával az otthonából. Egyedül Biasz futott egy szál ruhában, csomagok nélkül. Mikor megkérdezték, hogy neki nem lenne-e menekíteni valója, állítólag így felelt: - Én mindenemet magamban hordom.
    

    Olvasták már a jelenkori észt költészet meghatározó költőnőjének nagyszerű versét? – „Csak arról szól, hogy mikor ember az ember. Hogy önmagában hordja-e értékét az ember, vagy valaki – aki őt keresi, szánja, szereti – adja-e azt neki?
      A leghelyesebb, ha magyar felvezetéssel közöljük a verset, Weöres Sándor segítségével:


Weöres Sándor
Protohomo

 Az ember még nem ember,
csak hadonászó veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát.

Ellen Nitt

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
      

(Képes Géza fordítása)
                                     

                                            

Dsida Jenő: Menni kellene házról házra

Nem így kellene hüvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

Tóth Árpád verse - a mai világ zenéjéről is ...

Rádió

A rádió kagylóját felveszem,
Kint már az utca tele van setéttel,
Akár a szívem. Hallga! Muzsika!
Valami messzi jazzt üzen az éter.

Milyen vonító, furcsa hangtömeg!
Züllött és édes, fájdító és kába,
Mintha az alkony minden bánatát
Felitta volna a zene magába:

Hörgést, sikolyt, átkot, mint sok lila
És sárga szeszt a részegek a bárban -
Mitől rugtál be, bolond muzsika,
Míg bolyongtál a fekete határban?

Honnan jössz? Tán egy hamburgi lokál
Sóhajtott el, míg homlokán kigyúlt a
Rossz vérnek kiütései gyanánt
Reklámlámpái vörös koszorúja?

Merre jártál? Hány világrészen át,
El, Indiákig s vissza, s fel, a holdig,
Keresve azt a seholsincs helyet,
Ahol a lét fájó titka megoldik?

Jártál a bányászfalvak olajos
Mellű lakói közt, kik skót dudával
Rázzák össze rossz tüdejükben az
Avas szénport a fák hűs illatával?

Voltál Kongóban, fülledt gumi-táj
Rabjainál s kulik közt, Ázsiában?
Szálltál orosz steppéken és a csonk
Magyar mezőkön, mind búsabbra váltan?

Mi mindent ittál, részeg muzsika,
Hogy mire ideájulsz a fülembe,
A charleston kéjes, fátylas ritmusa
Úgy döng, mintha kivégzés dobja lenne?

Szemem lehúnyom... S szédült vízió
Forog rám, - egy nagy szaxofon buján szól,
S a vad alkonyban táncol a világ,
S minden táncos a sírja felett táncol.

http://www.ertekesvagydivatos.hu/ 

 

Reményik Sándor - Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.


Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

°

„Létezik egyfajta gondoskodás,

amelyet kifejezhetünk kedvesség, 

odaadás 

és nagylelkűség 

révén…  

És ez, csendes erejével,többet jelent 

bármiféle szónál.”

Alázat - hála >< büszkeség

„Annyi mindent kapunk az Istentől,
s úgy állítjuk be, mintha mi termeltük volna ki.”


„Mi a különbség a fák és mi köztünk?

-    A fák mindent kapnak; esőt, napfényt, jó talajt, gondozást. Növekszenek, egyre sudárabbak, mások boldogítására.
-    Mi is egyre többet kapunk az életben, ezt magunknak tulajdonítjuk, és ezért nem kíváncsi ránk úgy a másik ember, ahogyan egy fát megcsodál.”
    

„A kereszténység legnagyobb ellensége a büszkeség.”

 
„Az ember semmit sem vehet,
  hanem ha a mennyből adatott néki.”
                                                    (Jn. 3:27)

„Mid van, amit ne kaptál volna?
  Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel,
  Mintha nem kaptad volna?”
                                                 (I. Kor. 4:7)

„Minden jó adomány és 
minden tökéletes ajándék felülről való,
és a világosságok Atyjától száll alá…”
                                                  (Jak. 1:17)
 

Reményteljes jövő

„A  Biblia eszkatológikus üzenete egészen sajátos,

 amelyet ma is kincsként kell meglelnünk és őriznünk...."

 „… A ma emberét az Istentől való elhagyatottság érzése szorongatja, a kárhozat, amely nem más, mint az egész mindenség értelmetlenségének és végső halálba hullásának a hite. Ebből a zártságból hirdet kivezető utat a (bibliai) eszkatológia. 

… az ember kunyhóban él, holott kunyhója falán ajtó van, amely katedrálisba vezet…

…Az eljövendő világ fényeinek és ígéreteinek vonzásában az ember szabadságot kap arra, hogy nem félve merjen élni…”             

(Szatmáry Sándor - Újszövetségi kortörténet)

„Maradjatok meg a hitben, 

mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” 

                               (Apostolok cselekedetei 14:22)

27. Zsoltár - ’Félelem és elrejtettség’

„Bizony elrejt engem az ő hajlékában a veszedelem napján;
               eltakar engem sátrának rejtekében,
                        sziklára emel fel engem.”





          Az emberiség elbukásától kezdve igyekezett megragadni a világ nyújtotta elrejtettség látszatát színlelő eszközöket. Ádám és Éva fügefaleveleket aggatott össze, és azzal kötötték körül magukat. Isten azonban már akkor, ott rámutatott a megoldásra, a kulcsra – mintegy figyelmeztetve, óvva már az első emberpárt is a még nagyobb eltávolodástól, az önös utaktól. Elmondta, hogy Rajta kívül nem valósulhat meg az elrejtettség.
Az ember a bűneset óta félelemben él, mert valamit elveszített. Ha ez az egy dolog hiányzik az életéből, nincs az őt megillető helyen, akkor mindent birtokolhat, mégsem lesz boldog. Ha minden az övé, de szívében békesség nincsen, ha képtelen meghallani a hozzá címzett kérdést - „hol vagy?” -, látni a neki szánt „reményteljes jövő”-t, akkor egész életére, múltjára, jelenére rátelepszik az aggodalom mind a hétköznapok dolgai, mind pedig a távolabbi holnap bizonytalansága miatt. 
   Theodor Bovet Félelem és Elrejtettség című tanulmányában kifejti, hogy az ember azzal, hogy minden áron igyekszik megteremteni a biztosítottság érzését – mindenféle bálvánnyal –, légvárat épít. „Az eredmény mégis a növekvő félelem, mert egyre jobban feladja személyiségét és az eredeti elrejtettségből a mesterséges elrejtőzködésen át a végleges tönkremenés felé halad.” A Bovet által lefestett kép valóság, és tragédia. Ezek szerint az emberiségnek hiányzik az Istennel való szeretetkapcsolat biztonsága, de Nélküle akar szert tenni rá.
Kaptunk egy csodálatos lehetőséget, és rosszul éltünk vele. Elveszítettük azt, ami nélkül az életünk véges, ami nélkül csak por vagyunk. Mégis azonnal kaptunk egy esélyt. Isten készített mindannyiunknak bőr ruhát, felöltöztet minket, ha igényeljük, ha vágyunk van az igaz élet után, megajándékoz minket, ha nem utasítjuk el.

     A világ egyik fele igyekszik magát elrejteni, „a másik jobbik lelkiismerete mélyen tudja, hogy hamis úton járt, elismeri tönkretettségét, és hangosan kiált valódi elrejtettség után.” Dávid az utóbbiba sorolható. Az Ószövetség lapjairól tudhatjuk, sok vargabetűt tett meg, de története, élete, zsoltárai bizonyságul szolgálnak, hogy akárhol is álljunk most, akármilyen viszonyban legyünk is e pillanatban Istennel, lehetőségünk van a Vele való kapcsolatunk rendezésére, a békeszövetség megújítására. Csak rajtunk múlik, hogy engedjük-e, hogy vonzásában tartson.  

     A 27. Zsoltár első versében Dávid utal a félelem okára. Úgy teszi ezt, hogy megindokolja, ő miért nem fél. Mi az, ami meggátolhatja a szorongás, a rettegés létjogosultságra jutását életünkben?
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek?    Az Úr az én életemnek erőssége: kitől rettegjek?” Az ember igyekszik szert tenni bölcsességre, tisztánlátásra, de mindaddig, míg engedi, hogy szívét saját és mások földi gondolatainak pókhálószövevénye tartsa fogságában, s visszautasítja a valódi világosságot, amíg ragaszkodik a folyton maga felé hajló érveléseihez, s a saját háztájához kanyarodó kereskedelmi utakhoz, önigazolásra hajló látásmódjához, nem juthat megtérésre.
     Ha nem nyitunk ajtót az ajándékozónak, s nem engedjük be a házunkba, akkor az ajándékot, Ő magát, személyét sem fogjuk megkapni. Az ember sokszor Isten nélkül akarja elvenni a Tőle származó javakat. Dáviddal ellentétben nem csak egyet kérne, - sőt azt az egyet talán pont nem -, hanem millió dolgot. Házat, szépséget, gyönyörűséget. - Mennyire nem vagyunk tudatában valódi szükségleteinknek? - A megtért uralkodó azonban óhaját így fogalmazta meg: „Egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Mert az Úr háza örök, az Úr jellemének szépsége mindent felülmúl, az Ő szent helye csodálatos.
    
     A bűn félelmet szül, a félelem, pedig bűnbe sodorhat. Ez egy ördögi kör, amiből csak egyetlen egy kiút van. Csak egy. 
    A mi ellenségünk nem emberekben van. Ellenségünk maga a félelem. Ha ez eluralkodik rajtunk, prédájává válunk Sátánnak, a halál foglyai maradunk. A Krisztusban való elrejtettség, hit, által azonban általmehetünk az életre, s az, ami létbizonytalanságunkat táplálhatná, nem létezik többé. Megszűnik a szorongató tudatlanság, a bűn következményétől, a haláltól való rettegés. Nincs többé féltékenység, megelégedésre lelhetünk, az önbizalom helyébe az Istenbe vetett bizalom lép, az emberi bizonytalan bölcsesség eltűnik, az Úrnak félelme ad bölcsességet.
    Bűneink elhallgatásával még távolabbra taszítjuk magunktól a biztonság forrását, a felénk nyúló szeretetet. Amíg nincs meg az embernek az a fajta üdvbizonyossága, hogy Isten megváltotta, szereti, és munkálja benne a fejlődést, - megígérve, hogy ha mi is szeretnénk, elkészít, felkészít arra a napra -, addig az egyre sötétülő történelem színpadán, - ahol „az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek”-, felemészti ez az érzés.
     A félelemre nem adhat végleges megoldást az anyagi jólét, a lelki biztonságot stimuláló nyugtatók, altatók, antidepresszánsok sem. Nem megoldás rá egy pohár kávé, egy szál cigaretta, egy vígjáték, egy belülről elreteszelt ajtó. Nincs rá emberi recept. A félelemre csak egyetlen gyógyszer van, amit egyvalaki írhat fel a beteg szabad választására. Kérdés, hogy meg van-e a vágyunk; az egyetlen. Esedezünk-e azért, hogy az Úr házában lakhassunk már ma és megláthassuk az Ő jóságát az élőknek földjén? 

 
       Dávid nem ekként szólt: ’Istenem adj erősebb fegyvert, nagyobb haderőt, emberi pártfogókat, kőfalakat, melyek közt menedékre lelhetek’, hanem ez a vágy volt benne: ’Légy Te fegyverem, angyalaiddal küzdj értem, Te légy védelmezőm, mert csak egyre vágyom, „egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Dávid egyet kért, azt, hogy az Istennel való kapcsolata végtelen időkön át tarthasson. Hogy ha embertársai ellene is fordulnak, ha földi szerettei hátat is fordítanának neki, az Úr fogadja őt örökbe. Isten ígéreteit változhatatlannak tartotta, s még mikor beteljesülésük még csak ígéret volt, már végbementnek tekintette őket. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földjén.” – írja a 13. versben. Az Egyetlenre tekintő boldog várakozás volt ez, mely erőssé tette. A félelemmentes élet azok kiváltsága, akik „nem látnak és hisznek”.  Jézus boldogoknak nevezi az ilyen embereket, akik hűségében bíznak, mert jól ismerik Őt, és gyönyörködnek Benne. 

     A „Ne félj, csak higgy!” felszólítás kibontása cseng elénk a zsoltár záró soraiban. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén. Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.” Egyetlen dolga van az embernek. Várni az Urat. Rá alapozni mindent, a Változhatatlanra, az Örökre, s a földi félelmeket letéve a szív bátorságáért könyörögni.

     Az Istenben elrejtett embert ugyanúgy érik támadások, de „felül emeli fejét ellenségein”. Nem rövidtávon, hanem az örökkévalóság perspektívájában gondolkozik. Aki megtapasztalja az Ő szabadítását, „örömáldozattal áldozik, énekel és zengedezik Neki”. 

      Az utolsó napokban létfontosságú a Dávid által is megfogalmazott egyetlen vágyat erősíteni szívünkben. A fizikai üldözések, lelki szorongattatások közepette mind inkább arra lesz szükségünk, hogy az Úr eddig megtapasztalt jósága és a jövőnkre vonatkozó ígéreteibe kapaszkodjunk, úgy, mint még eddig sohasem.
A gonoszok jönni fognak ellenünk, tábor fog körülzárni bennünket, látszólag minden ellenünk fog munkálkodni, de mondhatjuk, „Halld meg, Uram hangomat. Tebenned bízom.” Kereshetjük az Ő orcáját. És ha ezt tesszük, akkor nem tölthet el félelemmel sem a jelen nyomorúsága, sem a jövőnek a képe, a szorongatók gyilkos kívánsága, a hamis tanúk támadása, az erőszakot lihegők, az átpártolt tömegek. A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerezhet nékünk, ha nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra tekintünk. Ha nem az ideig valók kötik le figyelmünket, hanem az örökkévalók szemlélése. (II.Kor.4:17-18)

     Az, hogy van üdvözítőnk, feloldja a félelmet. A romlás, a végső pusztulás, a második halál ítélete alól ad felszabadítást. Azt azonban tudatosítanunk kell magunkban, hogy csak az által lehetséges mindez, Aki azt mondja, „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő az út és az útmutató. Az élet, a Vagyok, Aki által lett minden, és Akiben élünk, mozgunk és vagyunk. Nincs más igazság, nincs más ösvény, ami az „élőknek földjé”-re vezetne. Forgassuk Isten szavát szüntelenül elménkben! Gondolkodjunk gondviselésének  nyomain!


Dávid is ember volt, de vágyott az Úrral járni, és ezt az óhaját láthatjuk cselekvő hitében, melyre a Magasságos kézzelfoghatóan válaszolt. Ellenségei rátámadtak fizikailag, és bűnei kínja is gyötörte, de Isten megóvta földi életét, s örök létének ígéretét is bírhatta. Míg elhallgatta bűneit, félelem töltötte el, míg Vezetője nélkül önzésének, szenvedélyeinek élt, boldogtalan volt. Miután visszatért Alkotójához, Fenntartójához a boldog ember hálájával dicsérte Őt szüntelen. 
 

                                                                                                                    mamusz

Gondolatok a jellemről

     „A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember. S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”

                                                           (Márai Sándor: Füveskönyv)

...

„Szólj, gondolj, tégy jól 

s minden szó, gondolat és tett 

tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!”


                                                                                   (Vörösmarty Mihály)

...

      „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
                                             a legfélelmetesebb felfedezés,
                                             a legtanulságosabb találkozás.”

(Márai Sándor)

A mozdulatok rendtartásáról

„Vigyázz arra, hogy soha ne kapkodj, s munkádban, a társaséletben, igen, a köznapi cselekedetekben is engedelmeskedj a tények és helyzetek szigorú következetességének. Ne akarj két kezeddel kétféleképpen cselekedni ugyanabban a pillanatban. Mikor levelet írsz, ne hallgasd a telefonkagylót. Mikor dohányzol, ne akarj egyidejűleg meggyógyulni légcsőhurutodból. Mikor olvasol, ne hallgass zenét. És főként: figyelj a feladatok és helyzetek mély rendjére. Van egyfajta kézügyesség az emberi feladatok alján; ezt nem árt megtanulni. Ha megfogsz valamit, fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül. Van valamilyen kézművességi része is az életnek; s a köznapoknak is van mesterfogása. S a hétfőnek is van kontára. Figyelj mozdulataidra. A legtöbb emberi szerencsétlenség oka nem is a görög balsors, hanem az ügyetlenség, tunyaság, lomposság. Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.”

(Márai Sándor: Füveskönyv; 58. - A mozdulatok rendtartásáról)

Weöres Sándor: A teljesség felé - A jóságról

     Ne kivánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik. 

A legszebb vonások sorozat: A szeretet

http://www.youtube.com/watch?v=o2XR3bEwOL0

„Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság”

     Platón a lelkiismeret mindenekfelett való megbecsülését örökölte halálra ítélt mesterétől. Szókratész szellemujja mindvégig tapintotta ütőerét. „Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság” – mindkettejük jelszava lehetne a platóni megfogalmazás. Jól tudták, hogy „nem maga az élet a legfőbb érték, hanem a jó élet”. Honnan tudjuk azonban, hogy mi az igazság és a jóság? Megvan-e bennünk vagy a világban, amit annyira keresünk? Ha bennünk lenne, nem kellene erőfeszítéseket tennünk megszerzésére; ha a világban rejlenék, nyomára akadhatna bárki. Nincsenek ezek sem bennünk, sem körülöttünk, hanem egyedül Istenben, akinek szava hol érvényesülhet (daimónon), hol viszont becsukjuk előtte lelkünket. 

(Reisinger János)

http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/1112/10reis.htm 

Sem sárarany,
a satnyareményű halandók
életében ritka kincs,
sem briliáns,
sem dús ezüst ágy,
drága jószág ember előtt,
minekünk úgy nem ragyognak,
s tágterű föld másra sosem szoruló,
magától kövér szántói sem,
mint igaz emberek
egyetértő gondolkodása.

        (Ritoók Zsigmond fordítása) 

Kálnoky László: Tanács halaknak

Ne kapjátok be jó halak,
mit nyújtanak felétek.
Kiderül néhány perc alatt:
halétek vagy csalétek?

"Mint a halak, melyek megfogatnak a gonosz hálóban, 
és mint a madarak, melyek megfogatnak a tőrben, 
miképen ezek, azonképen megfogatnak az emberek fiai a gonosznak idején, 
mikor az eljő rájuk hirtelenséggel."

(Biblia, Prédikátor könyve 9:14)

Arany János: Nőmhöz

Ezernyolcszázharminckilenc -
   Irtuk már e levelet;
Harminc éves, Julim édes!
   Lelki frigyem teveled.

Ifju voltál, ifju voltam,
   Árva voltál, én szegény:
Nem volt messze olyan össze-
   Illő pár a föld-tekén.
    

   .............................. 

(Karlsbad, 1869. júl. 12.)

Szerzek neki segítőtársat hozzáillőt ...

Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett. 

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.

(1877 körül)

Mióta és míg a világ,
Nem volt-e, nem leend-e
Erős, ki nyomni mindig kész,
S ki elnyomassék, gyenge?
Amazt mikép mérséklitek
Hogy enyhe légyen lánca?
Mikép ezt, hogy nagyon sulyos
Békóit meg ne rázza?

Avagy ki fékezendi meg
Az ember szenvedélyét,
Midőn iszappal hányja fel
Háborgó lelke mélyét?
Midőn az Ész, a Bölcseség,
Megbántva, meggyalázva,
Mint a hajdan profétái,
Vonul remeteházba? 

(Arany János: Gondolatok a békekongresszus felől 

(1850. szept.) , részlet)

Gondolatok...

     „Jézus soha nem élt rutinszerűen. Soha nem élt fásultan. 

„Jézus éberen figyelte mindenki szükségletét.”* Az emberi élet legszebb vonása ez. – ’Rendelkezésedre állok.’ – Az Isten meg akar mindannyiunkat erősíteni, hogy egy olyan életet éljünk itt, hogy rendelkezésre tudjunk állni. Az Isten rendelkezésére és azoknak az igaz emberi szükségleteknek a betöltésére, akikhez küld. Ez az emberi élet csúcsa. […]”

      „„…hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” ** Az az ember, aki sokat foglalkozik önmagával, önmagát középpontba állítja, önmagához nem fog eljutni. Nem így vagyunk megteremtve. Úgy vagyunk megteremtve, hogy másokon keresztül tudunk a legjobban önmagunkhoz eljutni. Ha ezt az alapelvet megértjük, ezt gyakoroljuk, ehhez erőt kérünk, akkor biztos, hogy ez a hitnek az erőtere lesz, ami kioltja a belefáradást és a megfáradást.” (R.J.)

* Ellen G.White

** József Attila