Országutak a boldogság felé

A természet szépségei

 „Nagyok az Úrnak cselekedetei, kívánatosak mindazoknak,
   akik gyönyörködnek azokban.
   Emlékezetet szerzett az Ő csodálatos dolgaiban.”
(Zsolt.111:2-4)

     „Isten, aki az Édent, ősszüleink otthonát oly rendkívül szépnek alkotta, a mi boldogságunkra adta a nemes fákat, a szép virágokat, és mindazt, ami gyönyörűséges a természetben. 
 
     Bármerre fordulunk, láthatjuk az eredeti szépség nyomait, halljuk Istennek hangját, és láthatjuk kezeinek munkáját… 

      A természet tízezer hangja beszéli Isten dicséretét. A földön, a levegőben, és az égben az Ő dicsőségét szemlélhetjük csodálatos színükben, és színárnyalatukban, amelyek finoman elütnek egymástól, vagy lágy összhangba olvadnak össze. Az örökkévaló halmok az Ő dicsőségéről beszélnek. Mikor a fák az ő zöld zászlóikat lengetik a napfényben, Teremtőjükre hívják fel figyelmünket. A virágok, amelyek szépségükkel felékesítik a földet, Édenről suttognak nekünk, és vágyat ébresztenek bennünk hervadhatatlan szépsége után. Az élő zöld fű, amely szőnyegével beborítja a barna földet, arról beszél nekünk, hogy Isten gondoskodik legkisebb teremtményeiről is. A tenger barlangjai, és a föld mélységei kinyilvánítják az Ő kincseit. Ő, aki gyöngyöket a tengerbe helyezte, és az ametisztet, és a krizolitot a sziklák közé, szereti a szépet. Az égen felkelő nap az Ő képviselője, aki világossága és élete mindannak, amit alkotott. Mindaz a fényesség, és szépség, amely ékesíti a földet, és megvilágítja az egeket, Istenről beszél.

    Mialatt élvezzük Isten ajándékait, elfeledkezünk e az Adományozóról? Inkább arra indítsanak bennünket, hogy szemléljük, és felismerjük jóságát, és szeretetét. Mindaz, ami szép földünkön, emlékeztessen bennünket a mennyei otthonunkban levő kristálytiszta, zöld mezőkre, a lengedező fákra, és a ragyogó szent városra, a fehér ruhás énekesekre, a szépségnek azon világára, amelyet egy művész se tud lefesteni, és egy halandó nyelv sem tud kifejezni.”

(E.G.W.)

Gondolatok...

     „Jézus soha nem élt rutinszerűen. Soha nem élt fásultan. 

„Jézus éberen figyelte mindenki szükségletét.”* Az emberi élet legszebb vonása ez. – ’Rendelkezésedre állok.’ – Az Isten meg akar mindannyiunkat erősíteni, hogy egy olyan életet éljünk itt, hogy rendelkezésre tudjunk állni. Az Isten rendelkezésére és azoknak az igaz emberi szükségleteknek a betöltésére, akikhez küld. Ez az emberi élet csúcsa. […]”

      „„…hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” ** Az az ember, aki sokat foglalkozik önmagával, önmagát középpontba állítja, önmagához nem fog eljutni. Nem így vagyunk megteremtve. Úgy vagyunk megteremtve, hogy másokon keresztül tudunk a legjobban önmagunkhoz eljutni. Ha ezt az alapelvet megértjük, ezt gyakoroljuk, ehhez erőt kérünk, akkor biztos, hogy ez a hitnek az erőtere lesz, ami kioltja a belefáradást és a megfáradást.” (R.J.)

* Ellen G.White

** József Attila

Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács

Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: „Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára.
Durva, nehéz… Ne faragj rajt' sokat.
Sürgős.” És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.

Felkelt az asszony is, a gyermek is.
„Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?” „Eriggy Salomé,
ne is kérdezd!”– döbben föl az apa
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
De jó is volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!

Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator, lázadó
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
„Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.”
Ámon, az ács, verejtéket törül.

És két pribék cipeli már tova.
„Hová, emberek? Csak azt, hogy hova
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!”
„Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?” „Jaj! emlékezem.”

„Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.” 
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: „Nem adom. Nem adom.”
„Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.”
„Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!”
„Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet.”

Kavargó, lármás, gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
„Ni hogy' vérzik! Ni már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!”
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
„Nem az övé! Az enyém, az enyém!
 Nekem adjátok! Az az én keresztem!”

Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon,
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét… hiszen az övé volt…
ő ácsolta… Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ó mit se sejt. „Édesapám,
álmomba' láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt,
mint mikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, úgy-e gyönyörű álom?”

Ámon sötét szeme látóra tágul:
„Királyi széket… faragtam neki…
és uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfábul…
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!”

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

(http://www.youtube.com/watch?v=KuIGEXmbfuU)