Pilinszky János: A könyvek könyve

     „Ülök a kora őszi kertben, és olvasok. A kertet, az égboltot, a fákat, s egy öreg kutya pillantását, jelenlétét olvasom. Esténként előbb a szürkületet, később a csillagok betűit, az éjszaka zajait, a csönd „betűvetéseit”. Kifogyhatatlan „olvasmány”. Szöveg, amit a csecsemők is értenek, s a bölcsek se tudnak megfejteni. Könyv, amiben egyedül az idő lapozgat. Írás, amiben egyszerre vagyok olvasmány és olvasó.

[…] Az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás is. A türelmetlenek nem várták be az idő lapozását, maguk szeretnének beletúrni a mindenség lapjaiba. De ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose pótolhatja a lapozás türelmetlen sietsége.
Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.
      Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.
Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb olvasása az elénk táruló lapoknak. […] „

(Részlet; A könyvember, Magyar írók novellái a könyvről)

Pilinszky János: Kérdés

 

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

Pilinszky: Néhány szóban

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

(Új Ember, 1974. február 17.)

Pilinszky János: A restségről

Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes álfeladatokba menekül. Mi hát a restség mélyebb oka és kiváltója?

Azt hiszem, valamiféle egzisztenciális félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébrednem az igazságra és a valóságra. Arra, hogy erőm véges. Arra, hogy ügyetlen és sok mindenre alkalmatlan vagyok. Félelem attól, hogy a valóságos feladatok megfosztanak az üres ábrándozástól, kemény menetrendet szabva elém; attól, hogy a kiszámíthatót föl kell cserélnem a kiszámíthatatlanra. A képzelgést és a látszatot a valóságra. Önmagam jelenlétét és létezését a világ és a többi ember létezésére. A lusta ember nem annyira a formális erőfeszítéstől fél, mint az erőfeszítés tartalmától. Azt merném mondani, hogy üres erőfeszítésre mindig kész, de mindig fél a világ, saját maga és mások, egyszóval a lét jelentésének a megismerésétől, s főként tudomásulvételétől.

A lusta ember egyszerűen nem hajlandó fölnőni, egyszerűen fél mindenfajta igazságtól. A remete, aki az igazságot kutatja, egy „oszlopszent” – sose lehet lusta. A restség nem azonos külső képével. A restség lényegében metafizikai rettegés, az igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta szembesülés elől. Legjobb ellenszere az igazságra való törekvés. Enélkül ugyanis minden tevékenység továbbra is csak lustaság marad: a restség képmutató, kétszeresen hazug álruhája.

A bennünk lakó és mélyen fekvő restségnek semmi se kedvesebb a teljesítmény látványánál. Előszeretettel hivatkozik a végzett munka mennyiségére: kilókban, órákban, méterekben tetszeleg. A valódi munkás vele szemben néma, akár a minőség és az igazság.

„Munkakerülő” – a kifejezés találóan csípi el a mozdulatot, de megtévesztően tolmácsolja tartalmát. A restség esetében bölcsebb lenne igazság- és valóságkerülőről, az igazság és a valóság megkerüléséről beszélnünk. A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.

(Új Ember, 1974. március 17.)

Pilinszky János: Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.