Buda Ferenc: Bábel

Világ ablakában pompáz
égigérő nagy toronyház.

Valaki jő, belebombáz,
s mi addig volt,
nincs toronyház,
nincs toronyház,
van csak romház,
kormos beton, véres csontváz,
benne pusztul ember sokszáz.

Aki él, holtig zsolzsmáz.

Reményteljes jövő

„A  Biblia eszkatológikus üzenete egészen sajátos,

 amelyet ma is kincsként kell meglelnünk és őriznünk...."

 „… A ma emberét az Istentől való elhagyatottság érzése szorongatja, a kárhozat, amely nem más, mint az egész mindenség értelmetlenségének és végső halálba hullásának a hite. Ebből a zártságból hirdet kivezető utat a (bibliai) eszkatológia. 

… az ember kunyhóban él, holott kunyhója falán ajtó van, amely katedrálisba vezet…

…Az eljövendő világ fényeinek és ígéreteinek vonzásában az ember szabadságot kap arra, hogy nem félve merjen élni…”             

(Szatmáry Sándor - Újszövetségi kortörténet)

„Maradjatok meg a hitben, 

mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” 

                               (Apostolok cselekedetei 14:22)

Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács

Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: „Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára.
Durva, nehéz… Ne faragj rajt' sokat.
Sürgős.” És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.

Felkelt az asszony is, a gyermek is.
„Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?” „Eriggy Salomé,
ne is kérdezd!”– döbben föl az apa
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
De jó is volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!

Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator, lázadó
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
„Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.”
Ámon, az ács, verejtéket törül.

És két pribék cipeli már tova.
„Hová, emberek? Csak azt, hogy hova
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!”
„Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?” „Jaj! emlékezem.”

„Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.” 
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: „Nem adom. Nem adom.”
„Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.”
„Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!”
„Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet.”

Kavargó, lármás, gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
„Ni hogy' vérzik! Ni már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!”
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
„Nem az övé! Az enyém, az enyém!
 Nekem adjátok! Az az én keresztem!”

Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon,
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét… hiszen az övé volt…
ő ácsolta… Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ó mit se sejt. „Édesapám,
álmomba' láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt,
mint mikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, úgy-e gyönyörű álom?”

Ámon sötét szeme látóra tágul:
„Királyi széket… faragtam neki…
és uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfábul…
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!”

Buda Ferenc: Az én ötvenhatom

   „E kötet első, nagyobbik felét egy alig húszéves fiatalember vetette papírra. Az utolsó versek szerzője viszont - mi tagadás - már a hetvenedik felé halad. Hangnembeli különbség ha van az eleje s utója között, úgy az - mint annyi minden - az 1956 óta lepergett félévszázad terhére róható. Ötvenhatból egyébként bízvást annyi volt, s van, ahányan megéltük. A szemtanúk, résztvevők, a túlélők fogytával napról-napra apad az esély a megközelítőleg teljes történet megírására. Hogy aztán minek, s mennyinek jut majd hely a közös emlékezet lapjain, s mi marad végképp megíratlanul, az az élők felelőssége: az utókoré.

   Az én ötvenhatomra az az aranyló, s egyben vér- és lőporfüst szagú tizenkét nap s a megszállás, szorongattatás téli éjszakáira rákövetkező börtönév egyaránt beletartozik. Addigi életem vízválasztójaként tartom számon e másfél esztendőnyi időszakaszt. (Ahonnét különben a kor s geopolitikai környezet sajátos abszurditása okán még egy ideig mintha visszafelé folytak volna az idő vizei…)

   Nem napló s nem krónika ez a könyv, csupán az átélt egyszeri szabadságra, majd a tankágyú- s vaskapudörejre máig - és halálig ráfelelő visszhangok sora. Szabadulásom pillanatában a bosszúvágy - ha egyáltalán tápláltam magamban effélét - azon nyomban kihunyt belőlem. Túléltem, ami történt. Személyes elszámolni, leszámolni valóm senkivel nincsen. Szükséget nem szenvedek, megbecsülés övez. Ám az igazság helyreálltát várva várom azóta is."

 Buda Ferenc