Reményik Sándor: Lámpagyújtogató

Egyszer volt, rég volt. 
Azt kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Lámpagyújtogató-feleltem én.
A gyermek együgyű feleletén
Nevettek akkor szülők, ismerősök.

Mért volt, mért nem volt, 
én azt nem tudom.
Nekem a csendes ember imponált,
Ki ballagott a bús utcák során,
S amerre ment,
Világosság támadt a nyomdokán.

Csak felnyújtott 
egy lángvégű botot,-
Egy lobbanás- s az ember föléhajolva
Az esti csendben tovább baktatott.
Csak ment tovább a sötétség felé,
Ámde mögötte diadallal égtek
A lámpák, miket meggyújtott keze.

Egyszer volt, rég volt, hogy
kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Azóta sokat vívtam, verekedtem,
Azóta sűrűbb lett az éjszaka.

És végül-lámpagyújtogató lettem.

 (lámpagyújtogató: A XIX. század foglalkozása, 

az utcai gázlámpák alkonyatkor való begyújtása 

és reggeli kikapcsolása.)

Reményik Sándor - Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.


Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

BUDA FERENC - Mécsesszemű remény

Fellegfúró fecskék
     fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
     lángunkat kioltja.

 

Kibelezett béke
     nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
     hideg havak szállnak.

Földszín-szürke hadak
     jajtalpú csizmája
tapossa a havat
     simára, simára.

Sűrű, sima, kemény
     a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
     őrzi a sötétet.

BUDA FERENC: Mécsesszemű remény

Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.

Kibelezett béke
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.

Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.

Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.

Reményik Sándor: Akarom

 

Akarom: fontos ne legyek magamnak. 

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.