Pilinszky János: A könyvek könyve

     „Ülök a kora őszi kertben, és olvasok. A kertet, az égboltot, a fákat, s egy öreg kutya pillantását, jelenlétét olvasom. Esténként előbb a szürkületet, később a csillagok betűit, az éjszaka zajait, a csönd „betűvetéseit”. Kifogyhatatlan „olvasmány”. Szöveg, amit a csecsemők is értenek, s a bölcsek se tudnak megfejteni. Könyv, amiben egyedül az idő lapozgat. Írás, amiben egyszerre vagyok olvasmány és olvasó.

[…] Az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás is. A türelmetlenek nem várták be az idő lapozását, maguk szeretnének beletúrni a mindenség lapjaiba. De ez csak gyöngeségükre vall. Az olvasás figyelmét sose pótolhatja a lapozás türelmetlen sietsége.
Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.
      Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.
Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb olvasása az elénk táruló lapoknak. […] „

(Részlet; A könyvember, Magyar írók novellái a könyvről)

Weöres Sándor gondolatai

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd:
ne botránkozz azokon, kik nem erre igyekeznek,
hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a sokféle
véges és változó mérték között.
Ne azt nézd, hogy mijük nincsen, hanem hogy mijük van;
mert még a legnyomorultabbnak is van olyan lelki kincse,
mely belőled hiányzik.
Kifogásolni, fölényeskedni bárki tud;
tanulj meg mindenkitől tanulni.

 

Képes Géza: Te vagy

te vagy a tüdőm
a levegőm
nélküled
megfulladok

a csendem is
te vagy
nélküled
ízekre tép a zaj
s a zűrzavar

te vagy minden percemben
minden porcikámban

én már
sehol se vagyok

én
te vagyok

Buda Ferenc: Jön a jövő

„Jön  a darázs, jön…” stb.

                             József Attila

Jön a jövő, jön megszagol –

kórót a koplaló szamár.

Törik a kóró, nem hajol.

Nyár lett a tél. Tél lesz a nyár?

Mi pillog messzi az úton?

Talán elérem reggelig.

Homály vagy hályog? Nem tudom. –

valami rámereszkedik.

S érzem: a gőgös gépfolyam

bűzölve, bőszen mint robog.

Ó, te sosemvolt szép lovam,

S ti gömbölyű, lágy citromok!

És jobbfelől meg balfelől

remény riszál, szép rosszleány.

Tavasz kiszárad. Fám kidől.

Emelkedik az óceán.

Reményik Sándor - Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.


Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.