Kreatív Zenei Tábor - 2015. július; Biatorbágy

Kreatív Zenei Műhely

Mindenkit, "akinek szívében dal van...", szeretettel várunk!

 

 

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

Erről-arról - „Embert keresek!”

(A cikk a Nyitott Szemmel magazin 2010/I. számából származik Reisinger János tollából)

     Miért járt mécsessel a kezében Diogenész a verőfényes athéni utcán? Elment az esze? Különcködni akart ezzel is, mint ama hombárral, melyben lakást vett? Vagy csupán azért, hogy a kérdő tekintetekre – szavakra az azóta egyik leghíresebb szállóigével válaszolhasson: - Embert keresek!

      Meglepő válasz, meglepő fordulat. Két szó mögött kevés hasonló esetben gyűlik össze ennyi hatalom. Nyilván a helyzet, a körülmény is hozzájárul a gazdag jelentéshez.
Ha egy baráti beszélgetés vagy bármilyen más alkalom során hangzott volna el ez a két szó, közel se jelentene ennyit.
   
     „Embert keresek!”
    
     Diogenész az egész görög gondolkodás egyik legmélyebb megállapítását fogalmazta meg: kevés az igazán erre a névre rászolgáló földlakó. Kevés az ember. A tízezres poliszokban, a milliós fővárosokban, a milliárdos földrészeken – kevés volt, és ma is kevés az ember.
     Ez a rövid mondat óhatatlanul utasít más, hozzá hasonlóan tömör kijelentésekhez.
Talán ezek a tőről metszett, súlyos mondatok valamit megértetnek, amit máshol, bővebb lére eresztve sem értünk meg.
-    Íme, az ember!
     Diogenész után négyszáz évvel mondta ezt Poncius Pilátus. A helyzet itt sem mellékes: a jeruzsálemi praetoriumban, a római helytartó palotájában. De a legfontosabb, hogy közben kire mutatott, kit mutatott be ezzel a két-három szóval a felbolygatott, feluszított népnek.
     „Íme az ember!”
     Akire célzott, akit eléjük vitt, reggel hozták át a főtanács épületéből. Megszégyenítve, megkínozva, kialvatlanul állt előtte az a halálra méltónak ítélt ismeretlen, akinek az arcán azonban keresve sem lehetett sértődést, megbántottságot, dacot fölfedezni. Megjelenése, szóbeli megnyilatkozásai, egész kiállása, magatartása sugallta, hogy Pilátus az elismerés legmagasabb fokán mondja ki: ha valaki hát ő aztán igazán ember. Ő megérdemli ezt a nevet! Ő rászolgál erre a névre, mégpedig hiánytalanul.
         

     Mitől lesz igazán ember az ember?

     Pilinszky Naplójában olvastam a következő mondatot: „Az ember élete nagyobbrészt figyelmének története.” A figyelem – a másokra, a magunkra való odafigyelés – tesz bennünket emberré. Ha nem koptatták volna el rettenetesen a szót, rövidebben is mondhattam volna: a szeretet.
     „Éberen figyelte mindenki szükségletét.” Ezt a mondatot Jézus Krisztusról írta le Ellen Gould White, akinél mélységesebben a mai korban senki sem mutatta be a Megváltó életét és annak örök időszerűségét.
  
     Az ember lényege: a jelleme. Az igazságos gondolkodáson alapuló állandó és kiszámítható megnyilvánulások, melyek lobogó központja a megértés, a megbocsátás, a türelem, a szelídség. Nem születtünk együtt ezekkel. Ezek kifejlődnek, ha akarjuk, vagy nem, ha nem akarjuk. Lehetünk emberek, de lehetünk emberbőrben élő embertelenségek.
    
     Ha ókori történettel kezdtem, hadd végezzem is azzal.
     Diogenész előtt jó pár évszázaddal él Biasz, a hét ókori bölcs egyike. Egy ízben ellenség gyújtotta fel a várost, Priénét, ahol lakott. Mindenki menekült, ki kisebb, ki nagyobb málhával az otthonából. Egyedül Biasz futott egy szál ruhában, csomagok nélkül. Mikor megkérdezték, hogy neki nem lenne-e menekíteni valója, állítólag így felelt: - Én mindenemet magamban hordom.
    

    Olvasták már a jelenkori észt költészet meghatározó költőnőjének nagyszerű versét? – „Csak arról szól, hogy mikor ember az ember. Hogy önmagában hordja-e értékét az ember, vagy valaki – aki őt keresi, szánja, szereti – adja-e azt neki?
      A leghelyesebb, ha magyar felvezetéssel közöljük a verset, Weöres Sándor segítségével:


Weöres Sándor
Protohomo

 Az ember még nem ember,
csak hadonászó veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát.

Ellen Nitt

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
      

(Képes Géza fordítása)
                                     

                                            

Dsida Jenő: Menni kellene házról házra

Nem így kellene hüvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

Reményik Sándor: Lámpagyújtogató

Egyszer volt, rég volt. 
Azt kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Lámpagyújtogató-feleltem én.
A gyermek együgyű feleletén
Nevettek akkor szülők, ismerősök.

Mért volt, mért nem volt, 
én azt nem tudom.
Nekem a csendes ember imponált,
Ki ballagott a bús utcák során,
S amerre ment,
Világosság támadt a nyomdokán.

Csak felnyújtott 
egy lángvégű botot,-
Egy lobbanás- s az ember föléhajolva
Az esti csendben tovább baktatott.
Csak ment tovább a sötétség felé,
Ámde mögötte diadallal égtek
A lámpák, miket meggyújtott keze.

Egyszer volt, rég volt, hogy
kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Azóta sokat vívtam, verekedtem,
Azóta sűrűbb lett az éjszaka.

És végül-lámpagyújtogató lettem.

 (lámpagyújtogató: A XIX. század foglalkozása, 

az utcai gázlámpák alkonyatkor való begyújtása 

és reggeli kikapcsolása.)

°

„Létezik egyfajta gondoskodás,

amelyet kifejezhetünk kedvesség, 

odaadás 

és nagylelkűség 

révén…  

És ez, csendes erejével,többet jelent 

bármiféle szónál.”

Reményteljes jövő

„A  Biblia eszkatológikus üzenete egészen sajátos,

 amelyet ma is kincsként kell meglelnünk és őriznünk...."

 „… A ma emberét az Istentől való elhagyatottság érzése szorongatja, a kárhozat, amely nem más, mint az egész mindenség értelmetlenségének és végső halálba hullásának a hite. Ebből a zártságból hirdet kivezető utat a (bibliai) eszkatológia. 

… az ember kunyhóban él, holott kunyhója falán ajtó van, amely katedrálisba vezet…

…Az eljövendő világ fényeinek és ígéreteinek vonzásában az ember szabadságot kap arra, hogy nem félve merjen élni…”             

(Szatmáry Sándor - Újszövetségi kortörténet)

„Maradjatok meg a hitben, 

mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” 

                               (Apostolok cselekedetei 14:22)

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

„Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban annak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

 

(Márai Sándor: Füveskönyv - 63. - 
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni)