Gondolatok...

     „Jézus soha nem élt rutinszerűen. Soha nem élt fásultan. 

„Jézus éberen figyelte mindenki szükségletét.”* Az emberi élet legszebb vonása ez. – ’Rendelkezésedre állok.’ – Az Isten meg akar mindannyiunkat erősíteni, hogy egy olyan életet éljünk itt, hogy rendelkezésre tudjunk állni. Az Isten rendelkezésére és azoknak az igaz emberi szükségleteknek a betöltésére, akikhez küld. Ez az emberi élet csúcsa. […]”

      „„…hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” ** Az az ember, aki sokat foglalkozik önmagával, önmagát középpontba állítja, önmagához nem fog eljutni. Nem így vagyunk megteremtve. Úgy vagyunk megteremtve, hogy másokon keresztül tudunk a legjobban önmagunkhoz eljutni. Ha ezt az alapelvet megértjük, ezt gyakoroljuk, ehhez erőt kérünk, akkor biztos, hogy ez a hitnek az erőtere lesz, ami kioltja a belefáradást és a megfáradást.” (R.J.)

* Ellen G.White

** József Attila

József Attila: Megfáradt ember

A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

Leírhatalan dicsőség, amit ha megízlelünk, vonzásában tart ...

 „Ha csak egy pillantásunk lenne a mennyei városba,

  sohasem kívánnánk ismét a földön lakni.”

(Ellen G. White)

 

„Ha egyszer megízleled a repülést,

utána úgy fogsz járni a földön,

hogy szemed az eget fürkészi,

mert ott voltál fent és oda vágysz vissza.”

(Leonardo da Vinci)

Pilinszky: Néhány szóban

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

(Új Ember, 1974. február 17.)

Pilinszky János: A restségről

Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes álfeladatokba menekül. Mi hát a restség mélyebb oka és kiváltója?

Azt hiszem, valamiféle egzisztenciális félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébrednem az igazságra és a valóságra. Arra, hogy erőm véges. Arra, hogy ügyetlen és sok mindenre alkalmatlan vagyok. Félelem attól, hogy a valóságos feladatok megfosztanak az üres ábrándozástól, kemény menetrendet szabva elém; attól, hogy a kiszámíthatót föl kell cserélnem a kiszámíthatatlanra. A képzelgést és a látszatot a valóságra. Önmagam jelenlétét és létezését a világ és a többi ember létezésére. A lusta ember nem annyira a formális erőfeszítéstől fél, mint az erőfeszítés tartalmától. Azt merném mondani, hogy üres erőfeszítésre mindig kész, de mindig fél a világ, saját maga és mások, egyszóval a lét jelentésének a megismerésétől, s főként tudomásulvételétől.

A lusta ember egyszerűen nem hajlandó fölnőni, egyszerűen fél mindenfajta igazságtól. A remete, aki az igazságot kutatja, egy „oszlopszent” – sose lehet lusta. A restség nem azonos külső képével. A restség lényegében metafizikai rettegés, az igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta szembesülés elől. Legjobb ellenszere az igazságra való törekvés. Enélkül ugyanis minden tevékenység továbbra is csak lustaság marad: a restség képmutató, kétszeresen hazug álruhája.

A bennünk lakó és mélyen fekvő restségnek semmi se kedvesebb a teljesítmény látványánál. Előszeretettel hivatkozik a végzett munka mennyiségére: kilókban, órákban, méterekben tetszeleg. A valódi munkás vele szemben néma, akár a minőség és az igazság.

„Munkakerülő” – a kifejezés találóan csípi el a mozdulatot, de megtévesztően tolmácsolja tartalmát. A restség esetében bölcsebb lenne igazság- és valóságkerülőről, az igazság és a valóság megkerüléséről beszélnünk. A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.

(Új Ember, 1974. március 17.)

Gondolatok a lelkiismeretről...

„Ne azon szomorkodj, hogy az emberek nem ismernek téged,

hanem azon szomorkodj, hogy te nem ismered az embereket.”

(Konfucius)

     „Ha fáj a figyelem hiánya, ha fojtogatnak a félreértések, lebecsülések, megszégyenítések, jó ezeket a nemszeretem ügyeket is a lelkiismeret ítélőszéke elé vinnünk: Vajon a magunk részéről nem okoztunk-e ugyanolyan károkat másokat? S ha mások lelkében vélhetőleg ugyanez a keserűség alakult ki, mint bennünk, a változtatásra szolgáló döntést mi hozhatjuk meg legelőbb! Ne késlekedjünk! A lelkiismeret szerinti élet mindig cselekvésre kötelez. Ne sebeidet nyalogasd - hagyjál fel inkább azzal, hogy sebet fakassz!”

(Reisinger János: A lelkiismeret; 2005)

Zsoltárok 73:23-28

 „ ... Náladnál egyébben nem gyönyörködöm e földön!
 ... szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, 
                                             oh Isten, mindörökké! …

Isten közelsége oly igen jó nékem.
Az Úr Istenbe vetem reménységemet,
hogy hirdessem minden cselekedetedet.”

Edmund Waller: Öregség

Nyugszik a tenger, ha megállt a szél;
mi is, ha elcsitult a szenvedély.
Megtudjuk, mily gyönge tiszavirág
a tűnő dolgokra hiú világ.
Vágy ködösíti az ifjú szemet,
de észreveszi az űrt az öreg.
 
Új fénynek nyit a lélek repedő
sötét házába száz rést az Idő:
bölcsebb leszel s gyengülésed is edz,
ahogy örök hazádhoz közeledsz;
s a Régit elhagyva egyszerre két
életbe látsz be az Új küszöbén.

(fordította: Szabó Lőrinc)

Akinél a szív lecsendesedik ...

     „Tudtad, hogy léteznek lelki fertőzések? A legsúlyosabbak közül az egyik a Mi lesz, ha, a másik pedig a Bárcsak gondolatokkal függ össze. Ezek a gondolatok ikertestvérek, hasonlítanak egymásra, de nem ugyanazok. Mindkettőből hiányzik a hit látása. A Mi lesz, ha a jövőbe néz, és aggódik. A Bárcsak a múltba tekint vissza, és panaszkodik amiatt, amit Isten adott. Az első következménye az aggodalom, a másodiké pedig a harag.

     A hit Istenre néz, az érzések pedig arra, ami körülöttünk történik. A hit abban bízik, aki Isten, és abban, amit megígért...

A hitről nem elmélkedni kell, hanem a szívünkkel, az értelmünkkel és a lelkünkkel belevetni magunkat.”

(Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesedik)

Ha én ...

Ha én rózsa volnék, nem csak egyszer nyílnék,
Minden évben négyszer virágba borulnék,
Nyílnék a fiúnak nyílnék én a lánynak
Az igaz szerelemnek és az elmúlásnak.

Ha én kapu volnék, mindig nyitva állnék,
Akárhonnan jönne, bárkit beengednék,
Nem kérdezném tőle, hát téged ki küldött,
Akkor lennék boldog, ha mindenki eljött.

Ha én ablak volnék, akkora nagy lennék,
Hogy az egész világ láthatóvá váljék,
Megértő szemekkel átnéznének rajtam,
Akkor lennék boldog, ha mindent megmutattam.

Ha én utca volnék, mindig tiszta lennék,
Minden áldott este fényben megfürödnék,
És ha egyszer rajtam lánckerék taposna,
Alattam a föld is sírva beomolna.

Ha én zászló volnék, sohasem lobognék,
Mindenféle szélnek haragosa lennék,
Akkor lennék boldog, ha kifeszítenének,
S nem lennék játéka mindenféle szélnek. 

Túrmezei Erzsébet élete - Fény előttem, fény utánam

Év előttünk, év utánunk,

harcok zúgtak át felettünk,

s könnyözönben, vérözönben 

békekövetek lehettünk. 

Év előttünk, év utánunk,

fény előttünk, fény utánunk,

Krisztus járt velünk naponta,

szenvedéseink is ragyogásba, fénybe vonta.

Fény előttünk, fény utánunk,

zengj előttünk, zengj utánunk,

boldog ének, hála ének,

zengj be minden földi utat,

minden percet, minden évet,

zengj előttünk, zengj utánunk.

Túrmezei Erzsébet: Ámon, az ács

Két szálfát hoztak Ámon udvarára
és szólt a főpap: „Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen. Ne félj! Meglesz az ára.
Durva, nehéz… Ne faragj rajt' sokat.
Sürgős.” És Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások hullottak a fára.
Akkor hajnalodott.

Felkelt az asszony is, a gyermek is.
„Édesapám, milyen két furcsa fa.
Mi lesz belőle?” „Eriggy Salomé,
ne is kérdezd!”– döbben föl az apa
Kis Salomé vidáman elszalad.
Milyen erős a nemrég béna láb!
De jó is volt Jézushoz vinni őt,
követve szívük halk sugallatát.
Csodálatos volt az a pillanat!

Ámon dolgozik. Készül a kereszt.
Nehéz a szíve. Ki is hordja majd?
Valami gyilkos, lator, lázadó
nyomorult emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak nem hirdetett
bocsánatot szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé sírva jő megint:
„Édesapám, ne ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a szívem körül.”
Ámon, az ács, verejtéket törül.

És két pribék cipeli már tova.
„Hová, emberek? Csak azt, hogy hova
kinek? Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit ilyen nehezen!”
„Eh, valami hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen hallhattad a nevét.
Nem emlékszel rá?” „Jaj! emlékezem.”

„Ámon, vidd már a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz. Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten fia, ne félj,
majd leszáll róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem a te válladon.” 
Ámon csak áll, csak áll, s két szót dadog
szünettelen: „Nem adom. Nem adom.”
„Megvettük, Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet önmagadnak is.
Ma az ács fia, holnap meg az ács.”
„Nem, nagyurak, kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le ostor, kalapács!
Ártatlan Ő. Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet gyógyította meg!
Ha vért akartok, itt van az enyém!”
„Elég volt, Ámon. Vidd a pénzedet.”

Kavargó, lármás, gyülevész menet.
Látni akarnak, egymáson taposnak.
„Ni hogy' vérzik! Ni már megint verik!
Odanézzetek, már megint leroskad!”
Ki hederítne rá, hogy valaki
ott tördeli kezét a vad menetben:
„Nem az övé! Az enyém, az enyém!
 Nekem adjátok! Az az én keresztem!”

Csak másnap reggel vetődik haza.
Semmit se szól, semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt, hogy álmatlan virrasszon,
és faggassa a kereszt titkait,
a nagy keresztét… hiszen az övé volt…
ő ácsolta… Virrasztott végtelen,
míg el nem kezdett pirkadni az égbolt.
Most hazajött. Az asszony is remeg.
Egymásra néznek; sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít az a kacagó,
boldog gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ó mit se sejt. „Édesapám,
álmomba' láttam ám édesapámat!
Ékes királyi széket faragott
két nagy-nagy fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt. De egész olyan volt,
mint mikor meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok álltak körülötte
és uralkodott az egész világon.
Édesapám, úgy-e gyönyörű álom?”

Ámon sötét szeme látóra tágul:
„Királyi széket… faragtam neki…
és uralkodik az egész világon?
Királyi szék lesz véres keresztfábul…
A te váltságod az Ő vére, Ámon.
Igen, kis Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod volt: próféta-álom!”

Sík Sándor: Mosolygó gyermek

A nyári busz fullasztó melegében,
Kék-bóbitás sapkája keretében,
Anyja mellére békén odabújva,
Szemben velem egy esztendős fiúcska.

Szeme azúrját kerekíti tágra,
Úgy néz a furcsa idegen világra,
Ami én vagyok, aki mostan boldog
Gyönyörűséggel arcába mosolygok.

Csak néz rám, néz rám, komolyan, sokáig,
Míg szirom arca gömbölyűre válik,
Ahogy a bimbó feslik szét a bokrán,
És édesdeden visszamosolyog rám.

Egy új emberke, ki nem is beszél még,
Hogyan érti meg mosolyom beszédét?
Hogy érzi meg, - hisz csak egy éve ember! -
Hogy a szeretet szólítja szememben!

Ó milyen titok, milyen csodaszép ez!
Egy csöpp agy, mely még gondolni se képes,
A szeretetet már fel tudja fogni
S a mosolya vissza tud mosolyogni!

Ó, ha lehetne, hogy az, aki Atyja
Minden mosolynak, nekem is megadja,
Olyannak lennem, mint ez a csöpp gyermek:
Friss antennája minden szeretetnek.

Rónay György: Verebek

Tizennyolc-húsz fokos hideg
volt idefönt a hegyvidéken.
Már azt hittem, ezen a télen
kipusztulnak a verebek.
Napok óta egyet se láttam.
S mi történt tegnapelőtt? Ebéd
után egy kevés maradék
      volt még a tálban,
csak pár falat, de mégis étek:
eltenni kevés, kidobni vétek.
A cica kényes, nem eszi meg.
„No, majd megeszik a verebek!”
Azzal egy kis tálkára véve
kitettük a balkon közepére
      a hóba.
Nem történt semmi perceken át.
Aztán megrebbent egy bokorág,
      s gyanakodva
      kidugta fejét,
és szétnézett egy kis veréb.
Szemügyre vette a terepet –
(de akkor már új s új verebek,
tíz-tizenöt is lehetett,
tolakodtak a háta megett) –
tollát borzolta, mintha fázna,
      majd hirtelen
      rászállt egyenesen
a balkon alatt a barackfára.
Onnét, kis kémlelés után,
mint csöppnyi gombolyag,
oly puhán huppant le a hóba a balkonon.
A többi veréb az ágakon
      leste, mi lesz.
Nem történt semmi. A kis begyes
ugrott egyet-kettőt, utána
      lecsapott a tálra,
kikapott belőle egy rizsszemet,
      s eszeveszett
iramban visszamenekedett
      a fára;
      onnét lesett
a balkonunkra. A többi veréb
      elébb s elébb
óvakodott, majd egyik a másik
után röppent a barackfáig,
barackfáról balkon peremére,
s onnét orvul, gyanakodva,
      félve a tálig,
s egy rizzsel vissza az ágra.
Ellepték már egészen a fát.
És most kezdődött a haditanács!
      Micsoda lárma!
Húsz? ötven? száz? – a Rózsadomb
valahány verebe ott zsibong
azon az egy fán, ott csivitol,
      s amikor
elérkezik a pillanat,
zúgva megindul a csapat:
surrog-burrog a sok kicsi fürge
      szárny, s a szürke
hadsereg elfoglalja a tálat.
      Nekilátnak,
nyelik szaporán a rizsszemeket.
S a tálon csak úgy kopog és pereg
a sok kicsi csőr: tíz, száz, ezer
békés kis géppuska kelepel,
s mire a nagy csata véget ér,
a tálka alja olyan fehér,
hogy annál szebb a leghevesebb
mosogatás után se lehet.
      A balkonon a hó
      tele van millió
      pirinyó
      szarkalábbal:
a verebek lábnyomával.
Azóta minden ebéd után
nagy veréblakoma van Budán
a balkonunkon: itt zsibong
      a Rózsadomb
minden verebe, s zengi veréb-
nyelven, hogy jólesett az ebéd,
s jöhet bátran a többi veréb
vendégségbe, mert van elég,
      s lehet
mínusz tíz, húsz, harminc: a telet
majd csak kibírjuk, verebek,
verebek, rigók, emberek,
ha van bennünk egy kis szeretet.

 

Kányádi Sándor : A világ legtöbbet érő vagyona

Az egyik este a meséskönyvek felé vetett – ha lehet ilyet mondani - az olvasási étvágyam. Kányádi Sándor A bánatos királylány kútja című versekből, mesékből, tanulságos és jópofa történetekből álló kötetét választottam ki a polcról. Már a könyv borítója jelzi, hogy mindenki számára áldásos lehet ezeken a mindennapi életből merített irományokon elidőzni. „Kicsiknek és nagyoknak” olvashatjuk a címet kiegészítő gondolatok közt.

   A könyvet fellapozva régi olvasmányélményeim egyre élénkebben kezdtek előjönni, mígnem magától is eszembe jutott egy-egy, és tudatosan kezdtem keresni a címek között. Így leltem az alább idézett történetre, amit elolvasva egy film - A legszebb ajándék – jutott eszembe. Gondoltam közzé teszem …  

Kányádi Sándor

A világ legtöbbet érő vagyona

     Bizonyára hallhattátok már ezt a kerek ki történetet, amit én most, kitavaszodván, újra elmesélek. Aki tudja, el ne árulja a csattanóját, mert annak barackot nyomok a fejére, de akkorát, hogy kopasz marad a feje búbja.

     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki nagyon nagy gazda hírében állott. A farzsebéből ki tudott volna fizetni egy kisebbecske országot. S volt neki egy szekérderékra való, de kötélrevaló, szám szerint kilenc fia, de a kilenc együttvéve sem ért egy hajítófát, nemhogy egy pipa dohányt. Olyan lusták voltak, hogy még a föld, akin henyéltek, az is röstellte őket.

-          Minek dolgoznánk, elég gazdag az apánk, ha tízennyien lennénk, akkor is urasan megélnénk abból, ami utána ránk marad.

     De az öreg betyárul áthúzta a számításukat. Minden vagyonát, kincsét a munkásaira hagyta, még egy árva garast se hagyott a kilenc lustára. De hagyott kilenc fejszét, kilenc ásót meg kilenc kapát meg egy irdatlan sűrű bozótos domboldalt. Mondván, hogy oda rejtette a világ legtöbbet érő vagyonát. Azzal csöndesen oldalt fordult, jobblétre szenderült.

-          Most aztán mit tegyünk? Hol lehet az a világot érő vagyon, melyik bokor alatt, melyik hajlaton?

     Egy darabig tanakodtak, találgatták, hol kereshetnék. Aztán vették a fejszét, az ásót s a kapát, s elkezdték irtani, kapálni, ásni a domb oldalát. Kilenc kerek esztendeig tartott, míg végre, a tetőre érve, minden talpalatnyi helyet alaposan megműveltek. Nyomukban már hatalmas tengeri- s búzatáblák zöldelltek, sárgultak, mert annyi esze csak volt már a cseppet sem lusta fiúknak, hogy addig is, amíg nyomára akadnak a vagyonnak, meg aztán valamiből élni is kellett, nem hagyták bevetetlenül a földet.

     Így történt, ahogyan mondom, amikor már egy bokor se volt a dombon, s a domboldal búzát, krumplit meg efféléket termett, akkor jöttek rá, hogy mekkora vagyonra leltek, mert nincs nagyobb kincs a termőföldnél s nagyobb vagyon a szorgalomnál.

     Aki nem hinné, s van hozzá mersze, itt a fejsze, az ásó, a kapa rajta! Kipróbálhatja.

Adamis Anna: Arra születtem

Arra születtem, hogy kisgyerek legyek,

anyám mellett játsszam hosszú éveket,

arra születtem, hogy felnőtt is legyek,

s megértsem a szóból azt, amit lehet,

 

s végül arra jöttem én e világra,

hogy hinni tudjam: nem vagyok hiába.

 

Arra születtem, hogy megszeressenek,

s megszeressem én is azt, akit lehet,

arra születtem, hogy boldog is legyek,

s továbbadjam egyszer az életemet,

 

s végül arra jöttem én e világra,

hogy belehalnom se kelljen hiába. 

 

Túrmezei Erzsébet

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,

másoknak terem,

érik csendesen

erő, győzelem...

ha nem teszek semmit sem,

csak engedem, hogy szeressen az Isten.

 

Weöres Sándor: Nagyság

Weöres Sándor:   Nagyság

Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek kritikája
nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében
és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs -
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Ily méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.

Baranyi Ferenc - Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (részlet)

13

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

BUDA FERENC - Mécsesszemű remény

Fellegfúró fecskék
     fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
     lángunkat kioltja.

 

Kibelezett béke
     nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
     hideg havak szállnak.

Földszín-szürke hadak
     jajtalpú csizmája
tapossa a havat
     simára, simára.

Sűrű, sima, kemény
     a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
     őrzi a sötétet.

Buda Ferenc: Az én ötvenhatom

   „E kötet első, nagyobbik felét egy alig húszéves fiatalember vetette papírra. Az utolsó versek szerzője viszont - mi tagadás - már a hetvenedik felé halad. Hangnembeli különbség ha van az eleje s utója között, úgy az - mint annyi minden - az 1956 óta lepergett félévszázad terhére róható. Ötvenhatból egyébként bízvást annyi volt, s van, ahányan megéltük. A szemtanúk, résztvevők, a túlélők fogytával napról-napra apad az esély a megközelítőleg teljes történet megírására. Hogy aztán minek, s mennyinek jut majd hely a közös emlékezet lapjain, s mi marad végképp megíratlanul, az az élők felelőssége: az utókoré.

   Az én ötvenhatomra az az aranyló, s egyben vér- és lőporfüst szagú tizenkét nap s a megszállás, szorongattatás téli éjszakáira rákövetkező börtönév egyaránt beletartozik. Addigi életem vízválasztójaként tartom számon e másfél esztendőnyi időszakaszt. (Ahonnét különben a kor s geopolitikai környezet sajátos abszurditása okán még egy ideig mintha visszafelé folytak volna az idő vizei…)

   Nem napló s nem krónika ez a könyv, csupán az átélt egyszeri szabadságra, majd a tankágyú- s vaskapudörejre máig - és halálig ráfelelő visszhangok sora. Szabadulásom pillanatában a bosszúvágy - ha egyáltalán tápláltam magamban effélét - azon nyomban kihunyt belőlem. Túléltem, ami történt. Személyes elszámolni, leszámolni valóm senkivel nincsen. Szükséget nem szenvedek, megbecsülés övez. Ám az igazság helyreálltát várva várom azóta is."

 Buda Ferenc

Buda Ferenc - Fohász a virradatban

 
Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod

s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem
csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen

BUDA FERENC: Mécsesszemű remény

Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.

Kibelezett béke
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.

Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.

Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.

Buda Ferenc: Pesten esik a hó

Pesten esik a hó
Keringve kavarogva
A Dunán a habokra
Lelkük-vesztett romokra
Kivert ablakszemekre
Kékszájú emberekre
Csepelre és a Gyárra
A moccanatlan Várra
Tépett szélű sebeken
Dacoló üzemeken
Aszfaltra száradt véren
Megül halottfehéren
Hordja a szél a földön
Viszi a szél az égen
Pesten esik a hó
Nyílt sebre friss kötésnek
Pest talpig hófehérben

(http://www.youtube.com/watch?v=F2paRjcCMrM)

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

(http://www.youtube.com/watch?v=KuIGEXmbfuU) 

Reményik Sándor: Akarom

 

Akarom: fontos ne legyek magamnak. 

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót. 

Pilinszky János: Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Arany János: Itthon

 

Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.

Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom,
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.

Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az, amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.

Szívem ifjúl, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.

És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvük búra váljon.

Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban,
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja. 

 

"Az ember minden jel szerint arra van teremtve, hogy gondolkozzék;
ebben rejlik minden méltósága és minden érdeme; 

egyetlen kötelessége az, hogy helyesen gondolkozzék. 

A rend pedig azt kívánja, hogy önmagán,
a teremtôjén és a rendeltetésén kezdje a gondolkodást.

Mármost min jár az emberek esze? Ezen soha, hanem a táncoláson, a
lantpengetésen, danoláson, versíráson, lovas karikajátékon,

duellumon, királyi cím elnyerésén, 

anélkül hogy valaha is elgondolkoznának rajta,
mit jelent királynak, és mit embernek lenni."

(Blaise Pascal)