„E kötet első, nagyobbik felét egy alig húszéves fiatalember vetette papírra. Az utolsó versek szerzője viszont - mi tagadás - már a hetvenedik felé halad. Hangnembeli különbség ha van az eleje s utója között, úgy az - mint annyi minden - az 1956 óta lepergett félévszázad terhére róható. Ötvenhatból egyébként bízvást annyi volt, s van, ahányan megéltük. A szemtanúk, résztvevők, a túlélők fogytával napról-napra apad az esély a megközelítőleg teljes történet megírására. Hogy aztán minek, s mennyinek jut majd hely a közös emlékezet lapjain, s mi marad végképp megíratlanul, az az élők felelőssége: az utókoré.
Az én ötvenhatomra az az aranyló, s egyben vér- és lőporfüst szagú tizenkét nap s a megszállás, szorongattatás téli éjszakáira rákövetkező börtönév egyaránt beletartozik. Addigi életem vízválasztójaként tartom számon e másfél esztendőnyi időszakaszt. (Ahonnét különben a kor s geopolitikai környezet sajátos abszurditása okán még egy ideig mintha visszafelé folytak volna az idő vizei…)
Nem napló s nem krónika ez a könyv, csupán az átélt egyszeri szabadságra, majd a tankágyú- s vaskapudörejre máig - és halálig ráfelelő visszhangok sora. Szabadulásom pillanatában a bosszúvágy - ha egyáltalán tápláltam magamban effélét - azon nyomban kihunyt belőlem. Túléltem, ami történt. Személyes elszámolni, leszámolni valóm senkivel nincsen. Szükséget nem szenvedek, megbecsülés övez. Ám az igazság helyreálltát várva várom azóta is."
Buda Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése