˘

„Amikor úgy érezzük, Isten magunkra hagyott bennünket,
s mégis, érzéseink ellenére bízunk benne,
- nos, ilyenkor imádjuk Őt a lehető legmélyebben.”

 (Rick Warren)

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

-

„A világi hatalom legnagyobb gonoszsága is,
semmi az egyházi hatalom legkisebb gonoszságához képest.”

Luther Márton

~

"Létezik egyfajta gondoskodás,
amelyet kifejezhetünk csendes kedvesség,
odaadás és nagylelkűség révén...

És ez, csendes erejével,
többet jelent bármiféle szónál."

Erről-arról - „Embert keresek!”

(A cikk a Nyitott Szemmel magazin 2010/I. számából származik Reisinger János tollából)

     Miért járt mécsessel a kezében Diogenész a verőfényes athéni utcán? Elment az esze? Különcködni akart ezzel is, mint ama hombárral, melyben lakást vett? Vagy csupán azért, hogy a kérdő tekintetekre – szavakra az azóta egyik leghíresebb szállóigével válaszolhasson: - Embert keresek!

      Meglepő válasz, meglepő fordulat. Két szó mögött kevés hasonló esetben gyűlik össze ennyi hatalom. Nyilván a helyzet, a körülmény is hozzájárul a gazdag jelentéshez.
Ha egy baráti beszélgetés vagy bármilyen más alkalom során hangzott volna el ez a két szó, közel se jelentene ennyit.
   
     „Embert keresek!”
    
     Diogenész az egész görög gondolkodás egyik legmélyebb megállapítását fogalmazta meg: kevés az igazán erre a névre rászolgáló földlakó. Kevés az ember. A tízezres poliszokban, a milliós fővárosokban, a milliárdos földrészeken – kevés volt, és ma is kevés az ember.
     Ez a rövid mondat óhatatlanul utasít más, hozzá hasonlóan tömör kijelentésekhez.
Talán ezek a tőről metszett, súlyos mondatok valamit megértetnek, amit máshol, bővebb lére eresztve sem értünk meg.
-    Íme, az ember!
     Diogenész után négyszáz évvel mondta ezt Poncius Pilátus. A helyzet itt sem mellékes: a jeruzsálemi praetoriumban, a római helytartó palotájában. De a legfontosabb, hogy közben kire mutatott, kit mutatott be ezzel a két-három szóval a felbolygatott, feluszított népnek.
     „Íme az ember!”
     Akire célzott, akit eléjük vitt, reggel hozták át a főtanács épületéből. Megszégyenítve, megkínozva, kialvatlanul állt előtte az a halálra méltónak ítélt ismeretlen, akinek az arcán azonban keresve sem lehetett sértődést, megbántottságot, dacot fölfedezni. Megjelenése, szóbeli megnyilatkozásai, egész kiállása, magatartása sugallta, hogy Pilátus az elismerés legmagasabb fokán mondja ki: ha valaki hát ő aztán igazán ember. Ő megérdemli ezt a nevet! Ő rászolgál erre a névre, mégpedig hiánytalanul.
         

     Mitől lesz igazán ember az ember?

     Pilinszky Naplójában olvastam a következő mondatot: „Az ember élete nagyobbrészt figyelmének története.” A figyelem – a másokra, a magunkra való odafigyelés – tesz bennünket emberré. Ha nem koptatták volna el rettenetesen a szót, rövidebben is mondhattam volna: a szeretet.
     „Éberen figyelte mindenki szükségletét.” Ezt a mondatot Jézus Krisztusról írta le Ellen Gould White, akinél mélységesebben a mai korban senki sem mutatta be a Megváltó életét és annak örök időszerűségét.
  
     Az ember lényege: a jelleme. Az igazságos gondolkodáson alapuló állandó és kiszámítható megnyilvánulások, melyek lobogó központja a megértés, a megbocsátás, a türelem, a szelídség. Nem születtünk együtt ezekkel. Ezek kifejlődnek, ha akarjuk, vagy nem, ha nem akarjuk. Lehetünk emberek, de lehetünk emberbőrben élő embertelenségek.
    
     Ha ókori történettel kezdtem, hadd végezzem is azzal.
     Diogenész előtt jó pár évszázaddal él Biasz, a hét ókori bölcs egyike. Egy ízben ellenség gyújtotta fel a várost, Priénét, ahol lakott. Mindenki menekült, ki kisebb, ki nagyobb málhával az otthonából. Egyedül Biasz futott egy szál ruhában, csomagok nélkül. Mikor megkérdezték, hogy neki nem lenne-e menekíteni valója, állítólag így felelt: - Én mindenemet magamban hordom.
    

    Olvasták már a jelenkori észt költészet meghatározó költőnőjének nagyszerű versét? – „Csak arról szól, hogy mikor ember az ember. Hogy önmagában hordja-e értékét az ember, vagy valaki – aki őt keresi, szánja, szereti – adja-e azt neki?
      A leghelyesebb, ha magyar felvezetéssel közöljük a verset, Weöres Sándor segítségével:


Weöres Sándor
Protohomo

 Az ember még nem ember,
csak hadonászó veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát.

Ellen Nitt

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
      

(Képes Géza fordítása)
                                     

                                            

...

„Minél erősebbé válik a barátságunk Istennel,
         annál fontosabbnak tartjuk azt,
                  ami neki fontos.”

                                                  (Rick Warren)

Képes Géza: Te vagy

te vagy a tüdőm
a levegőm
nélküled
megfulladok

a csendem is
te vagy
nélküled
ízekre tép a zaj
s a zűrzavar

te vagy minden percemben
minden porcikámban

én már
sehol se vagyok

én
te vagyok

Dsida Jenő: Menni kellene házról házra

Nem így kellene hüvös, árnyas
szobából, kényelmes íróasztal
mellől szólani hozzátok, jól
tudom. Menni kellene házról
házra, városról városra mint
egy izzadt, fáradt, fanatikus
csavargó. Csak két égő szememet,
szakadozott ruhámat, porlepett
bocskoromat hívni bizonyságul
a szeretet nagy igazsága mellé.
És rekedt hangon, félig sírva,
kiabálni minden ablak alatt:
Szakadt lelket foltozni, foltozni!
tört szíveket drótozni, drótozni!

Weöres Sándor: Protohomo

 Az ember még nem ember, 
csak hadonászó veszélyes kamasz. 
Az ember akkor lesz ember, 
ha átvilágítja mélyéig önmagát, 
s a benső világosságból 
környezetére sugarat bocsát.

Nemes Nagy Ágnes: Tavaszi felhők

 

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

 

 

Szállj, szállj, felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból.

 

 

Radnóti Miklós: Éjszaka

Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben. 1942. június 1. http://www.youtube.com/watch?v=41tld_aFn6s

Buda Ferenc: Jön a jövő

„Jön  a darázs, jön…” stb.

                             József Attila

Jön a jövő, jön megszagol –

kórót a koplaló szamár.

Törik a kóró, nem hajol.

Nyár lett a tél. Tél lesz a nyár?

Mi pillog messzi az úton?

Talán elérem reggelig.

Homály vagy hályog? Nem tudom. –

valami rámereszkedik.

S érzem: a gőgös gépfolyam

bűzölve, bőszen mint robog.

Ó, te sosemvolt szép lovam,

S ti gömbölyű, lágy citromok!

És jobbfelől meg balfelől

remény riszál, szép rosszleány.

Tavasz kiszárad. Fám kidől.

Emelkedik az óceán.

Buda Ferenc: Bábel

Világ ablakában pompáz
égigérő nagy toronyház.

Valaki jő, belebombáz,
s mi addig volt,
nincs toronyház,
nincs toronyház,
van csak romház,
kormos beton, véres csontváz,
benne pusztul ember sokszáz.

Aki él, holtig zsolzsmáz.

Reményik Sándor: Lámpagyújtogató

Egyszer volt, rég volt. 
Azt kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Lámpagyújtogató-feleltem én.
A gyermek együgyű feleletén
Nevettek akkor szülők, ismerősök.

Mért volt, mért nem volt, 
én azt nem tudom.
Nekem a csendes ember imponált,
Ki ballagott a bús utcák során,
S amerre ment,
Világosság támadt a nyomdokán.

Csak felnyújtott 
egy lángvégű botot,-
Egy lobbanás- s az ember föléhajolva
Az esti csendben tovább baktatott.
Csak ment tovább a sötétség felé,
Ámde mögötte diadallal égtek
A lámpák, miket meggyújtott keze.

Egyszer volt, rég volt, hogy
kérdezték tőlem:
Mi leszel, kisfiam, ha nagy leszel?
Azóta sokat vívtam, verekedtem,
Azóta sűrűbb lett az éjszaka.

És végül-lámpagyújtogató lettem.

 (lámpagyújtogató: A XIX. század foglalkozása, 

az utcai gázlámpák alkonyatkor való begyújtása 

és reggeli kikapcsolása.)

Tóth Árpád verse - a mai világ zenéjéről is ...

Rádió

A rádió kagylóját felveszem,
Kint már az utca tele van setéttel,
Akár a szívem. Hallga! Muzsika!
Valami messzi jazzt üzen az éter.

Milyen vonító, furcsa hangtömeg!
Züllött és édes, fájdító és kába,
Mintha az alkony minden bánatát
Felitta volna a zene magába:

Hörgést, sikolyt, átkot, mint sok lila
És sárga szeszt a részegek a bárban -
Mitől rugtál be, bolond muzsika,
Míg bolyongtál a fekete határban?

Honnan jössz? Tán egy hamburgi lokál
Sóhajtott el, míg homlokán kigyúlt a
Rossz vérnek kiütései gyanánt
Reklámlámpái vörös koszorúja?

Merre jártál? Hány világrészen át,
El, Indiákig s vissza, s fel, a holdig,
Keresve azt a seholsincs helyet,
Ahol a lét fájó titka megoldik?

Jártál a bányászfalvak olajos
Mellű lakói közt, kik skót dudával
Rázzák össze rossz tüdejükben az
Avas szénport a fák hűs illatával?

Voltál Kongóban, fülledt gumi-táj
Rabjainál s kulik közt, Ázsiában?
Szálltál orosz steppéken és a csonk
Magyar mezőkön, mind búsabbra váltan?

Mi mindent ittál, részeg muzsika,
Hogy mire ideájulsz a fülembe,
A charleston kéjes, fátylas ritmusa
Úgy döng, mintha kivégzés dobja lenne?

Szemem lehúnyom... S szédült vízió
Forog rám, - egy nagy szaxofon buján szól,
S a vad alkonyban táncol a világ,
S minden táncos a sírja felett táncol.

http://www.ertekesvagydivatos.hu/ 

 

Reményik Sándor - Istenarc

Egy istenarc van eltemetve bennem,
Tán lét-előtti létem emlék-képe!
Fölibe ezer réteg tornyosul,
De érzem ezer rétegen alul,
Csak nem tudom, mikép került a mélybe.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
Néha magamban látom, néha másban.
Néha állok, mint fosztott ág, szegényen,
Ha rossz órámban eltűnik egészen
Alter-egóm az örök vándorlásban.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
A rárakódott világ-szenny alatt.
A rámrakódott világ-szenny alól,
Kihűlt csillagok hamuja alól
Akarom kibányászni magamat.


Egy istenarc van eltemetve bennem,
S most ásót, kapát, csákányt ragadok,
Testvéreim, jertek, segítsetek,
Egy kapavágást ti is tegyetek,
Mert az az arc igazán én vagyok.


Egy istenarc van eltemetve bennem:
Antik szobor, tiszta, nyugodt erő.
Nem nyugszom, amíg nem hívom elő.
S bár világ-szennye rakódott reája,
Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.

Országutak a boldogság felé

A természet szépségei

 „Nagyok az Úrnak cselekedetei, kívánatosak mindazoknak,
   akik gyönyörködnek azokban.
   Emlékezetet szerzett az Ő csodálatos dolgaiban.”
(Zsolt.111:2-4)

     „Isten, aki az Édent, ősszüleink otthonát oly rendkívül szépnek alkotta, a mi boldogságunkra adta a nemes fákat, a szép virágokat, és mindazt, ami gyönyörűséges a természetben. 
 
     Bármerre fordulunk, láthatjuk az eredeti szépség nyomait, halljuk Istennek hangját, és láthatjuk kezeinek munkáját… 

      A természet tízezer hangja beszéli Isten dicséretét. A földön, a levegőben, és az égben az Ő dicsőségét szemlélhetjük csodálatos színükben, és színárnyalatukban, amelyek finoman elütnek egymástól, vagy lágy összhangba olvadnak össze. Az örökkévaló halmok az Ő dicsőségéről beszélnek. Mikor a fák az ő zöld zászlóikat lengetik a napfényben, Teremtőjükre hívják fel figyelmünket. A virágok, amelyek szépségükkel felékesítik a földet, Édenről suttognak nekünk, és vágyat ébresztenek bennünk hervadhatatlan szépsége után. Az élő zöld fű, amely szőnyegével beborítja a barna földet, arról beszél nekünk, hogy Isten gondoskodik legkisebb teremtményeiről is. A tenger barlangjai, és a föld mélységei kinyilvánítják az Ő kincseit. Ő, aki gyöngyöket a tengerbe helyezte, és az ametisztet, és a krizolitot a sziklák közé, szereti a szépet. Az égen felkelő nap az Ő képviselője, aki világossága és élete mindannak, amit alkotott. Mindaz a fényesség, és szépség, amely ékesíti a földet, és megvilágítja az egeket, Istenről beszél.

    Mialatt élvezzük Isten ajándékait, elfeledkezünk e az Adományozóról? Inkább arra indítsanak bennünket, hogy szemléljük, és felismerjük jóságát, és szeretetét. Mindaz, ami szép földünkön, emlékeztessen bennünket a mennyei otthonunkban levő kristálytiszta, zöld mezőkre, a lengedező fákra, és a ragyogó szent városra, a fehér ruhás énekesekre, a szépségnek azon világára, amelyet egy művész se tud lefesteni, és egy halandó nyelv sem tud kifejezni.”

(E.G.W.)

°

„Létezik egyfajta gondoskodás,

amelyet kifejezhetünk kedvesség, 

odaadás 

és nagylelkűség 

révén…  

És ez, csendes erejével,többet jelent 

bármiféle szónál.”

Alázat - hála >< büszkeség

„Annyi mindent kapunk az Istentől,
s úgy állítjuk be, mintha mi termeltük volna ki.”


„Mi a különbség a fák és mi köztünk?

-    A fák mindent kapnak; esőt, napfényt, jó talajt, gondozást. Növekszenek, egyre sudárabbak, mások boldogítására.
-    Mi is egyre többet kapunk az életben, ezt magunknak tulajdonítjuk, és ezért nem kíváncsi ránk úgy a másik ember, ahogyan egy fát megcsodál.”
    

„A kereszténység legnagyobb ellensége a büszkeség.”

 
„Az ember semmit sem vehet,
  hanem ha a mennyből adatott néki.”
                                                    (Jn. 3:27)

„Mid van, amit ne kaptál volna?
  Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel,
  Mintha nem kaptad volna?”
                                                 (I. Kor. 4:7)

„Minden jó adomány és 
minden tökéletes ajándék felülről való,
és a világosságok Atyjától száll alá…”
                                                  (Jak. 1:17)
 

Székely János: Zene

...Végtére elpirult s a házak
Mögé bukott az őszi nap.
Hazafelé tartottam. Számon
Meggyűlt a keserű iszap.

Meggyűltek arcomon az árnyak
És ajkamon az undorok.
Lelkemből utáltam, hogy élek,
S utáltam, hogy ember vagyok.

Mert ismét üvöltött a érdek,
Ismét szűkölt a rettenet.
Mert újra jött és újra győzött
A talmi az érték felett.

Mert vétkeit a vétkes újra
Erényekké papolta át,
S a talpnyaló alázat ismét
Hőssé hazudta önmagát.

Mert újra teljesülni láttam
A nagy világtörvényeket,
Mert újra csak valódi arcuk
Mutatták meg az emberek,

Szóval mert újra állt a bál, és
Velőt tiport és csontokat,
Azért gyűlöltem a világot,
S utáltam embervoltomat.

És akkor - hogyan is meséljem,
Barátaim, hogy kezdjem el? -
Akkor váratlanul zene zendült,
Zene, mely éget és emel,

Zenevarázs és zenegyász és
Zenekín, zeneoltalom.
Súlyos, hatalmas zene áradt
Felém egy nyitott ablakon.

Zene hömpölygött túl a sarkon,
Egy ablakból a gyászsötét
Utcára, s én máris megálltam,
S némán hallgattam a zenét,

Álltam és hallgató szívembe
Öröm csapott és félelem,
Valaki beszélt bent. A lélek
Anyanyelvén beszélt - velem.

Hozzám beszélt Sebastian Bach.
Időn és pusztuláson át
Dúdoló vigaszul a Máté-
Passió zárókórusát,

A roppant, örvénylő zenét, a
Fúgába font ítéletet,
Hogy íme, győzött a gyalázat,
A jóság megfeszíttetett.

Ott állottam a keskeny utcán,
A zsongó hangesőben, és
Ütemenként forrott ki bennem
A hangtalan felismerés,

Hogy kár az emberi világot
Utálni és szégyelleni,
Hiszen ember volt maga Bach is,
És zenéje is emberi,

Hisz emberi a tisztaság is,
És emberi az értelem,
S ha kiforgatnak mindenemből,
Ez mégis megmarad nekem.

Enyém marad Sebastian Bach,
Enyémek a kivert nagyok.
Minek beszélek én magányról
Ki véle társaloghatok?

Minek gyűlölném én az embert?
Miért hinném, hogy reménytelen?
Miért volna átkozott e fajta,
Ha ilyen lelkeket terem?

Hosszan hallgattam a feloldó,
Igazmondó, konok zenét,
Bach szózatát, amely a bongó
Égen csapódott szerteszét,

Aztán leszállt a lusta este,
A kórus is elhallgatott,
De én már könnyebben viseltem
A terhet, hogy ember vagyok,

A súlyos, emberi parancsot:
Gazok között teremni meg
Valamit, ami tán vigaszt ad
Valamikor valakinek.

 

Bach: Matthäus-Passion / Rattle ·

 Rundfunkchor Berlin · Berliner Philharmoniker

Reményteljes jövő

„A  Biblia eszkatológikus üzenete egészen sajátos,

 amelyet ma is kincsként kell meglelnünk és őriznünk...."

 „… A ma emberét az Istentől való elhagyatottság érzése szorongatja, a kárhozat, amely nem más, mint az egész mindenség értelmetlenségének és végső halálba hullásának a hite. Ebből a zártságból hirdet kivezető utat a (bibliai) eszkatológia. 

… az ember kunyhóban él, holott kunyhója falán ajtó van, amely katedrálisba vezet…

…Az eljövendő világ fényeinek és ígéreteinek vonzásában az ember szabadságot kap arra, hogy nem félve merjen élni…”             

(Szatmáry Sándor - Újszövetségi kortörténet)

„Maradjatok meg a hitben, 

mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” 

                               (Apostolok cselekedetei 14:22)

27. Zsoltár - ’Félelem és elrejtettség’

„Bizony elrejt engem az ő hajlékában a veszedelem napján;
               eltakar engem sátrának rejtekében,
                        sziklára emel fel engem.”





          Az emberiség elbukásától kezdve igyekezett megragadni a világ nyújtotta elrejtettség látszatát színlelő eszközöket. Ádám és Éva fügefaleveleket aggatott össze, és azzal kötötték körül magukat. Isten azonban már akkor, ott rámutatott a megoldásra, a kulcsra – mintegy figyelmeztetve, óvva már az első emberpárt is a még nagyobb eltávolodástól, az önös utaktól. Elmondta, hogy Rajta kívül nem valósulhat meg az elrejtettség.
Az ember a bűneset óta félelemben él, mert valamit elveszített. Ha ez az egy dolog hiányzik az életéből, nincs az őt megillető helyen, akkor mindent birtokolhat, mégsem lesz boldog. Ha minden az övé, de szívében békesség nincsen, ha képtelen meghallani a hozzá címzett kérdést - „hol vagy?” -, látni a neki szánt „reményteljes jövő”-t, akkor egész életére, múltjára, jelenére rátelepszik az aggodalom mind a hétköznapok dolgai, mind pedig a távolabbi holnap bizonytalansága miatt. 
   Theodor Bovet Félelem és Elrejtettség című tanulmányában kifejti, hogy az ember azzal, hogy minden áron igyekszik megteremteni a biztosítottság érzését – mindenféle bálvánnyal –, légvárat épít. „Az eredmény mégis a növekvő félelem, mert egyre jobban feladja személyiségét és az eredeti elrejtettségből a mesterséges elrejtőzködésen át a végleges tönkremenés felé halad.” A Bovet által lefestett kép valóság, és tragédia. Ezek szerint az emberiségnek hiányzik az Istennel való szeretetkapcsolat biztonsága, de Nélküle akar szert tenni rá.
Kaptunk egy csodálatos lehetőséget, és rosszul éltünk vele. Elveszítettük azt, ami nélkül az életünk véges, ami nélkül csak por vagyunk. Mégis azonnal kaptunk egy esélyt. Isten készített mindannyiunknak bőr ruhát, felöltöztet minket, ha igényeljük, ha vágyunk van az igaz élet után, megajándékoz minket, ha nem utasítjuk el.

     A világ egyik fele igyekszik magát elrejteni, „a másik jobbik lelkiismerete mélyen tudja, hogy hamis úton járt, elismeri tönkretettségét, és hangosan kiált valódi elrejtettség után.” Dávid az utóbbiba sorolható. Az Ószövetség lapjairól tudhatjuk, sok vargabetűt tett meg, de története, élete, zsoltárai bizonyságul szolgálnak, hogy akárhol is álljunk most, akármilyen viszonyban legyünk is e pillanatban Istennel, lehetőségünk van a Vele való kapcsolatunk rendezésére, a békeszövetség megújítására. Csak rajtunk múlik, hogy engedjük-e, hogy vonzásában tartson.  

     A 27. Zsoltár első versében Dávid utal a félelem okára. Úgy teszi ezt, hogy megindokolja, ő miért nem fél. Mi az, ami meggátolhatja a szorongás, a rettegés létjogosultságra jutását életünkben?
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek?    Az Úr az én életemnek erőssége: kitől rettegjek?” Az ember igyekszik szert tenni bölcsességre, tisztánlátásra, de mindaddig, míg engedi, hogy szívét saját és mások földi gondolatainak pókhálószövevénye tartsa fogságában, s visszautasítja a valódi világosságot, amíg ragaszkodik a folyton maga felé hajló érveléseihez, s a saját háztájához kanyarodó kereskedelmi utakhoz, önigazolásra hajló látásmódjához, nem juthat megtérésre.
     Ha nem nyitunk ajtót az ajándékozónak, s nem engedjük be a házunkba, akkor az ajándékot, Ő magát, személyét sem fogjuk megkapni. Az ember sokszor Isten nélkül akarja elvenni a Tőle származó javakat. Dáviddal ellentétben nem csak egyet kérne, - sőt azt az egyet talán pont nem -, hanem millió dolgot. Házat, szépséget, gyönyörűséget. - Mennyire nem vagyunk tudatában valódi szükségleteinknek? - A megtért uralkodó azonban óhaját így fogalmazta meg: „Egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Mert az Úr háza örök, az Úr jellemének szépsége mindent felülmúl, az Ő szent helye csodálatos.
    
     A bűn félelmet szül, a félelem, pedig bűnbe sodorhat. Ez egy ördögi kör, amiből csak egyetlen egy kiút van. Csak egy. 
    A mi ellenségünk nem emberekben van. Ellenségünk maga a félelem. Ha ez eluralkodik rajtunk, prédájává válunk Sátánnak, a halál foglyai maradunk. A Krisztusban való elrejtettség, hit, által azonban általmehetünk az életre, s az, ami létbizonytalanságunkat táplálhatná, nem létezik többé. Megszűnik a szorongató tudatlanság, a bűn következményétől, a haláltól való rettegés. Nincs többé féltékenység, megelégedésre lelhetünk, az önbizalom helyébe az Istenbe vetett bizalom lép, az emberi bizonytalan bölcsesség eltűnik, az Úrnak félelme ad bölcsességet.
    Bűneink elhallgatásával még távolabbra taszítjuk magunktól a biztonság forrását, a felénk nyúló szeretetet. Amíg nincs meg az embernek az a fajta üdvbizonyossága, hogy Isten megváltotta, szereti, és munkálja benne a fejlődést, - megígérve, hogy ha mi is szeretnénk, elkészít, felkészít arra a napra -, addig az egyre sötétülő történelem színpadán, - ahol „az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek”-, felemészti ez az érzés.
     A félelemre nem adhat végleges megoldást az anyagi jólét, a lelki biztonságot stimuláló nyugtatók, altatók, antidepresszánsok sem. Nem megoldás rá egy pohár kávé, egy szál cigaretta, egy vígjáték, egy belülről elreteszelt ajtó. Nincs rá emberi recept. A félelemre csak egyetlen gyógyszer van, amit egyvalaki írhat fel a beteg szabad választására. Kérdés, hogy meg van-e a vágyunk; az egyetlen. Esedezünk-e azért, hogy az Úr házában lakhassunk már ma és megláthassuk az Ő jóságát az élőknek földjén? 

 
       Dávid nem ekként szólt: ’Istenem adj erősebb fegyvert, nagyobb haderőt, emberi pártfogókat, kőfalakat, melyek közt menedékre lelhetek’, hanem ez a vágy volt benne: ’Légy Te fegyverem, angyalaiddal küzdj értem, Te légy védelmezőm, mert csak egyre vágyom, „egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Dávid egyet kért, azt, hogy az Istennel való kapcsolata végtelen időkön át tarthasson. Hogy ha embertársai ellene is fordulnak, ha földi szerettei hátat is fordítanának neki, az Úr fogadja őt örökbe. Isten ígéreteit változhatatlannak tartotta, s még mikor beteljesülésük még csak ígéret volt, már végbementnek tekintette őket. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földjén.” – írja a 13. versben. Az Egyetlenre tekintő boldog várakozás volt ez, mely erőssé tette. A félelemmentes élet azok kiváltsága, akik „nem látnak és hisznek”.  Jézus boldogoknak nevezi az ilyen embereket, akik hűségében bíznak, mert jól ismerik Őt, és gyönyörködnek Benne. 

     A „Ne félj, csak higgy!” felszólítás kibontása cseng elénk a zsoltár záró soraiban. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén. Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.” Egyetlen dolga van az embernek. Várni az Urat. Rá alapozni mindent, a Változhatatlanra, az Örökre, s a földi félelmeket letéve a szív bátorságáért könyörögni.

     Az Istenben elrejtett embert ugyanúgy érik támadások, de „felül emeli fejét ellenségein”. Nem rövidtávon, hanem az örökkévalóság perspektívájában gondolkozik. Aki megtapasztalja az Ő szabadítását, „örömáldozattal áldozik, énekel és zengedezik Neki”. 

      Az utolsó napokban létfontosságú a Dávid által is megfogalmazott egyetlen vágyat erősíteni szívünkben. A fizikai üldözések, lelki szorongattatások közepette mind inkább arra lesz szükségünk, hogy az Úr eddig megtapasztalt jósága és a jövőnkre vonatkozó ígéreteibe kapaszkodjunk, úgy, mint még eddig sohasem.
A gonoszok jönni fognak ellenünk, tábor fog körülzárni bennünket, látszólag minden ellenünk fog munkálkodni, de mondhatjuk, „Halld meg, Uram hangomat. Tebenned bízom.” Kereshetjük az Ő orcáját. És ha ezt tesszük, akkor nem tölthet el félelemmel sem a jelen nyomorúsága, sem a jövőnek a képe, a szorongatók gyilkos kívánsága, a hamis tanúk támadása, az erőszakot lihegők, az átpártolt tömegek. A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerezhet nékünk, ha nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra tekintünk. Ha nem az ideig valók kötik le figyelmünket, hanem az örökkévalók szemlélése. (II.Kor.4:17-18)

     Az, hogy van üdvözítőnk, feloldja a félelmet. A romlás, a végső pusztulás, a második halál ítélete alól ad felszabadítást. Azt azonban tudatosítanunk kell magunkban, hogy csak az által lehetséges mindez, Aki azt mondja, „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő az út és az útmutató. Az élet, a Vagyok, Aki által lett minden, és Akiben élünk, mozgunk és vagyunk. Nincs más igazság, nincs más ösvény, ami az „élőknek földjé”-re vezetne. Forgassuk Isten szavát szüntelenül elménkben! Gondolkodjunk gondviselésének  nyomain!


Dávid is ember volt, de vágyott az Úrral járni, és ezt az óhaját láthatjuk cselekvő hitében, melyre a Magasságos kézzelfoghatóan válaszolt. Ellenségei rátámadtak fizikailag, és bűnei kínja is gyötörte, de Isten megóvta földi életét, s örök létének ígéretét is bírhatta. Míg elhallgatta bűneit, félelem töltötte el, míg Vezetője nélkül önzésének, szenvedélyeinek élt, boldogtalan volt. Miután visszatért Alkotójához, Fenntartójához a boldog ember hálájával dicsérte Őt szüntelen. 
 

                                                                                                                    mamusz

Gondolatok a jellemről

     „A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember. S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”

                                                           (Márai Sándor: Füveskönyv)

-

„A ki elnyomja a szegényt, gyalázattal illeti annak teremtőjét; 

az pedig tiszteli, aki könyörül a szűkölködőn.”

(Biblia - Példabeszédek könyve 14:31)

...

„Szólj, gondolj, tégy jól 

s minden szó, gondolat és tett 

tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!”


                                                                                   (Vörösmarty Mihály)

...

      „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
                                             a legfélelmetesebb felfedezés,
                                             a legtanulságosabb találkozás.”

(Márai Sándor)

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni

„Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban annak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.

 

(Márai Sándor: Füveskönyv - 63. - 
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni)

A mozdulatok rendtartásáról

„Vigyázz arra, hogy soha ne kapkodj, s munkádban, a társaséletben, igen, a köznapi cselekedetekben is engedelmeskedj a tények és helyzetek szigorú következetességének. Ne akarj két kezeddel kétféleképpen cselekedni ugyanabban a pillanatban. Mikor levelet írsz, ne hallgasd a telefonkagylót. Mikor dohányzol, ne akarj egyidejűleg meggyógyulni légcsőhurutodból. Mikor olvasol, ne hallgass zenét. És főként: figyelj a feladatok és helyzetek mély rendjére. Van egyfajta kézügyesség az emberi feladatok alján; ezt nem árt megtanulni. Ha megfogsz valamit, fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül. Van valamilyen kézművességi része is az életnek; s a köznapoknak is van mesterfogása. S a hétfőnek is van kontára. Figyelj mozdulataidra. A legtöbb emberi szerencsétlenség oka nem is a görög balsors, hanem az ügyetlenség, tunyaság, lomposság. Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.”

(Márai Sándor: Füveskönyv; 58. - A mozdulatok rendtartásáról)