Simon András: Töredék

                                          Aki Istent szereti benned,

                                         úgy őriz meg, hogy elenged.

                                         Aki csak magát szereti benned:

                                         úgy veszít el, hogy görcsösen

                                        ragaszkodik hozzád.

Azért jött, hogy életünk legyen

 A híres baptista prédikátorhoz, Charles Haddon Spurgeonhöz egyik prédikációja után odament egy fiatalember, és ezt mondta:

- Önnek igaza van, prédikátor úr, nekem is meg kell találnom a Golgota hősét, és Isten gyermekévé kell lennem. Meg is fogok térni valamikor.

- Valamikor? – kérdezte Spurgeon.

-Nos, igen, később.

- Később? Miért nem ma?

A fiatalember kissé zavarba jött:

- Szeretnék üdvözülni, és meg is akarok majd térni Jézushoz, de először szeretnék valamit kapni az élettől.

Spurgeon felnevetett, és ezt mondta:

- Kedves barátom, úgy látom, ön nagyon igénytelen. Nekem kevés lenne, hogy valamit kapjak az élettől, nekem az élet kell. A Bibliámban meg van írva, mit mondott erről Jézus: „Azért jöttem, hogy életük legyen és bővelkedjenek.”

                               "Senkit ne vádolj, ha a dolgok rosszul mennek. 

  Csak kérdezd meg: 'Mit tanulhatok ebből?' "

                                                                           Stephanie Dowrick

by Tuci

„Remember, God made men equal.”

–  „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad.”  Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata.

 

„Az okosságnak 

előtte jár az igazságosság”

Sophoklesz

"Azért szeretni, hogy szeressenek, emberi dolog, 
de aki magáért a szeretetért szeret, angyallal ér fel."

Alphonse de Lamartine

 

 

"Ne tartsd fontosnak,

hogy fontosnak tartsanak!

Egyszerűen csak szeress,

és fontos leszel."

József Attila: A Dunánál

1

A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
 

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
 

És elkezdett az eső cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
 

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

2

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
 

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
 

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

3

Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.
 

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
 

A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!
 

...Én dolgozik akarok. Elegendő
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

"A tisztesség az, amikor akkor is a jót csinálod amikor senki nem néz téged." 

Jim Stovall

"A beszélgetés igazi művészete nem csak az, hogy a megfelelő időben mondjuk a megfelelő dolgot, hanem az is, hogy hagyjuk kimondatlanul a csábító pillanatban a rosszat." 

Dorothy Nevill

 

"Áldom az Urat, a ki tanácsot adott nékem; 
még éjjel is oktatnak engem az én veséim.

Az Úrra néztem szüntelen; 
mert jobb kezem felől van, meg nem rendülök.

Azért örül az én szívem és örvendez az én lelkem; 
testem is biztosságban lakozik.

Mert nem hagyod lelkemet a Seolban; 
nem engeded, hogy a te szented rothadást lásson.

Te tanítasz engem az élet ösvényére,

teljes öröm van tenálad; 

a te jobbodon gyönyörűségek vannak örökké. "
 Zsoltárok 16: 6-11

József Attila: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.

Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.

Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.

Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton -
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.

József Attila : Altató

Lehúnyja kék szemét az ég,
lehúnyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.

Lábára lehajtja fejét,

alszik a bogár, a darázs,

vele alszik a zümmögés -

aludj el szépen, kis Balázs.

A villamos is aluszik,

- s míg szendereg a robogás -

álmában csönget egy picit -

aludj el szépen, kis Balázs.

Alszik a széken a kabát,

szunnyadozik a szakadás,

máma már nem hasad tovább -

aludj el szépen, kis Balázs.

Szundít a lapda, meg a síp,

az erdő, a kirándulás,

a jó cukor is aluszik -

aludj el szépen, kis Balázs.

A távolságot, mint üveg-

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak húnyd le kis szemed, -

aludj el szépen, kis Balázs.

Tűzoltó leszel s katona!

Vadakat terelő juhász!

Látod, elalszik anyuka. -

Aludj el szépen, kis Balázs.

József Attila: Mama

Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.

Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.

Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.

Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő -
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.

Arany János: Sejtelem

Életem hatvanhatodik évébe’
Köt engem a jó Isten kévébe,
Betakarít régi rakott csűrébe,
Vet helyemre más gabonát cserébe.

(1882 március 2.)

_

"Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé." 

Zsoltárok 37:37

...

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Stephen King 

Lázár Ervin: A Kék meg a Sárga

Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért. – Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.
– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!
Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.
– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.
– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?
– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!
– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.
– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!
– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.
– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.
– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:
– Nicsak, milyen szép zöld pötty!

Kosztolányi Dezső: A játék

 A játék.

               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske

Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csíkja
lila, mint a
lila tinta.

Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol

Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).

A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.

Füle Lajos: Világító bogár

Világító bogár,
picike fény az éjszakában,
te szürke semmiség!
Tudod-e, mennyit
mondott az életed nekem?

Nem baj, ha szürke,
kicsike, gyönge is az ember,
csak l á m p á s a legyen.
Csak mondjon valamit az élete
azoknak, kik az éjszakában
lehorgasztott fejjel vonulnak
a halál völgyei felé,
s nem olvassák fejük fölött rég
a csillagok üzenetét.
Nem néznek föl már,
csak lefelé a porba, sárba,
de ott valami fényt,
parányi csoda-fényt ha lelnek,
talán felnéznek újra majd
a magasság lelket betöltő
fényei felé.

Keresztury Dezső: Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Füle Lajos: A Hamu tanítása

A hamut néztem reggel odalent
a nagy kosárban, míg pihent puhán,
s szürke elomló halmai felett
megéreztem egy nagy kérdőjelet.

A nagy kosárban benne hallgatott
a fű, a fa, az erdő élete,
és kijelentést hordozott a csend,
hogy hivatásának mind megfelelt.

S míg a kapuban a kosár hamu
útjára készült némán, boldogan,
hogy valahol egy csendes nyughelyen
a földbe térjen s humusszá legyen,

úgy éreztem, hogy láthatatlanul
körülállják a boldog kis szobák,
körülállják a dermedt emberek,
s megköszönik, hogy otthonuk meleg.

Ott álltam én is a kapu alatt,
és megáldottam én is a hamut,
és megköszöntem a kérdőjelet,
melyet szívembe ISTEN így vetett:

"El tudsz-e égni lassan másokért,
mint egy darab fa, hogyha tűzbe vet
dermesztő télben egyszer a kezem?
Szolgálsz-e zokszó nélkül s nesztelen?

Akarsz-e égni szent oltáromon
névtelenül, mint egy a sok közül,
ha életedből csak hamu marad?
Feláldozod-e így is magadat?"

A hamut néztem, s néztem a szívem.
- Árnyékok jártak a kapu alatt -
Én erre képes nem leszek soha,
de JÉZUS él, és áll a Golgota!

És éreztem, hogy Ő a felelet,
és éreztem, hogy benne az igen.
Az ISTEN LELKE távlatot nyitott,
ott állt kibontva, ott várt a titok,

hogy végtelen nagy szoba a világ,
s hideg van benne sokszor, vad hideg,
de lángra gyújtott életek dalolnak
az áldozatról, és övék a holnap.

Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után…


Fut az ember az élet után…
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után…


Fut az Isten az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az Isten az ember után…

(Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma :VII. fejezet részlet)

   „Figyelmesebben nézek hát rájuk, s most veszem csak észre, hogy akik csoportokban jönnek-mennek, álarcot viselnek, de nyomban leveszik, mihelyt elmennek onnan és egyedül vannak, vagy magukhoz hasonlók közé kerülnek; amikor viszont csoportba lépnek, megint feltűzik az álarcot. „Mit jelent ez?”, kérdem. Ilyen választ kapok: „Ez csak az ember óvatossága, hogy ne fedje fel mindenkinek, mit rejt magában. Ha egyedül van, lehet olyan, amilyen; mások közt azonban illő dolog emberségesen mutatkozni és szép külsőt ölteni.” Így aztán még nagyobb kedvem támad, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem, milyenek is ők e festett álcázat nélkül.

   S ahogy figyelem őket, látom ám, hogy valamennyiüknek nem csak az arca, de a teste is el volt torzulva sokféleképpen. Általában rücskösek, rühösek, bélpoklosok voltak: ámde akadtak disznófejűek, kutyafogúak, ökörszarvúak, szamárfülűek, kígyószeműek, rókafarkúak, sőt farkaskörműek is; még olyanokat is láttam, akiknek a nyaka páva módra nyúlt magasba, mások a büdösbanka borzas bóbitájával kérkedtek, némelyek lópatákat mutogattak, legtöbbjük azonban majmokhoz volt hasonló. Elrémülök, s mondom: „De hiszen én szörnyeket látok.”  „Mit fecsegsz itt összevissza szörnyekről, te kotnyeles?” , mondja a tolmács, és megfenyeget öklével. „Nézd csak őket szemüvegeddel, s meglátod, hogy emberek ők.” Az arrajárók közül néhányan meghallották, hogy szörnyeknek neveztem őket, megálltak, zúgolódtak, még rám is rontottak. Megértettem hát, hogy hiábavaló dolog az okoskodás, elhallgattam, s csak magamban gondoltam: Ha embereknek akarják nevezni magukat, ám tegyék; én azonban látom, amit látok. Csak attól féltem, hogy a tolmács jobban orromra szorítja a szemüveget, és elkápráztat; feltettem hát, hogy hallgatok, és némán nézem csak e remek dolgokat, melyeknek kezdetét már megpillantottam. Így hát megint szemlélődöm, és elnézem, mily ügyesen bánnak egyesek az álorcával, mily könnyedén emelik le és helyezik vissza, úgy hogy pillanatonként, amint épp szükségét látják más és más külsőt adnak alakjuknak. És már itt kezdtem érteni e világnak folyasát; de hallgattam.

   Figyelem ezeket az embereket, és hallom, hogy különböző nyelveken beszélnek egymáshoz, olyannyira, hogy többnyire semmit sem értenek abból, amit a másik nekik mond, s nem is válaszolnak egymás szavaira, hanem másról beszélnek, mint amiről kellen, s mindegyik másként. Itt-ott egész csoport áll, valamennyien fecsegnek, s mindegyik a magáét mondja, senki sem hallgat a másikra, jóllehet ráncigálják egymást, hogy meghallgatást kapjanak, de ehelyett veszekedés és üstöktépés keletkezik. Szólok: „Isten szerelmére, hát hol vagyunk, Babilonban? Hiszen itt mindenki a maga nótáját fújja; lehet-e nagyobb kavarodás ennél?” „

(Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma :VII. fejezet részlet)

Radnóti Miklós : Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Buda Ferenc : Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek! 

Rónay György: Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd. 

Mindenütt láthatatlan. 

Mindenben látható.