2013. május 21.

Alázat - hála >< büszkeség


„Annyi mindent kapunk az Istentől,
s úgy állítjuk be, mintha mi termeltük volna ki.”



„Mi a különbség a fák és mi köztünk?

-    A fák mindent kapnak; esőt, napfényt, jó talajt, gondozást. Növekszenek, egyre sudárabbak, mások boldogítására.
-    Mi is egyre többet kapunk az életben, ezt magunknak tulajdonítjuk, és ezért nem kíváncsi ránk úgy a másik ember, ahogyan egy fát megcsodál.”
    



„A kereszténység legnagyobb ellensége a büszkeség.”

 

„Az ember semmit sem vehet,
  hanem ha a mennyből adatott néki.
                                                    (Jn. 3:27)

Mid van, amit ne kaptál volna?
  Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekszel,
  Mintha nem kaptad volna?”
                                                 (I. Kor. 4:7)


„Minden jó adomány és 
minden tökéletes ajándék felülről való,
és a világosságok Atyjától száll alá…”
                                                  (Jak. 1:17)
 


2013. május 20.

Székely János: Zene


...Végtére elpirult s a házak
Mögé bukott az őszi nap.
Hazafelé tartottam. Számon
Meggyűlt a keserű iszap.

Meggyűltek arcomon az árnyak
És ajkamon az undorok.
Lelkemből utáltam, hogy élek,
S utáltam, hogy ember vagyok.

Mert ismét üvöltött a érdek,
Ismét szűkölt a rettenet.
Mert újra jött és újra győzött
A talmi az érték felett.

Mert vétkeit a vétkes újra
Erényekké papolta át,
S a talpnyaló alázat ismét
Hőssé hazudta önmagát.

Mert újra teljesülni láttam
A nagy világtörvényeket,
Mert újra csak valódi arcuk
Mutatták meg az emberek,

Szóval mert újra állt a bál, és
Velőt tiport és csontokat,
Azért gyűlöltem a világot,
S utáltam embervoltomat.

És akkor - hogyan is meséljem,
Barátaim, hogy kezdjem el? -
Akkor váratlanul zene zendült,
Zene, mely éget és emel,

Zenevarázs és zenegyász és
Zenekín, zeneoltalom.
Súlyos, hatalmas zene áradt
Felém egy nyitott ablakon.


Zene hömpölygött túl a sarkon,
Egy ablakból a gyászsötét
Utcára, s én máris megálltam,
S némán hallgattam a zenét,

Álltam és hallgató szívembe
Öröm csapott és félelem,
Valaki beszélt bent. A lélek
Anyanyelvén beszélt - velem.

Hozzám beszélt Sebastian Bach.
Időn és pusztuláson át
Dúdoló vigaszul a Máté-
Passió zárókórusát,

A roppant, örvénylő zenét, a
Fúgába font ítéletet,
Hogy íme, győzött a gyalázat,
A jóság megfeszíttetett.

Ott állottam a keskeny utcán,
A zsongó hangesőben, és
Ütemenként forrott ki bennem
A hangtalan felismerés,

Hogy kár az emberi világot
Utálni és szégyelleni,
Hiszen ember volt maga Bach is,
És zenéje is emberi,

Hisz emberi a tisztaság is,
És emberi az értelem,
S ha kiforgatnak mindenemből,
Ez mégis megmarad nekem.

Enyém marad Sebastian Bach,
Enyémek a kivert nagyok.
Minek beszélek én magányról
Ki véle társaloghatok?

Minek gyűlölném én az embert?
Miért hinném, hogy reménytelen?
Miért volna átkozott e fajta,
Ha ilyen lelkeket terem?

Hosszan hallgattam a feloldó,
Igazmondó, konok zenét,
Bach szózatát, amely a bongó
Égen csapódott szerteszét,

Aztán leszállt a lusta este,
A kórus is elhallgatott,
De én már könnyebben viseltem
A terhet, hogy ember vagyok,


A súlyos, emberi parancsot:
Gazok között teremni meg
Valamit, ami tán vigaszt ad
Valamikor valakinek.



 

Bach: Matthäus-Passion / Rattle ·

 Rundfunkchor Berlin · Berliner Philharmoniker

Reményteljes jövő


„A  Biblia eszkatológikus üzenete egészen sajátos,
 amelyet ma is kincsként kell meglelnünk és őriznünk...."


 „… A ma emberét az Istentől való elhagyatottság érzése szorongatja, a kárhozat, amely nem más, mint az egész mindenség értelmetlenségének és végső halálba hullásának a hite. Ebből a zártságból hirdet kivezető utat a (bibliai) eszkatológia. 

… az ember kunyhóban él, holott kunyhója falán ajtó van, amely katedrálisba vezet…


…Az eljövendő világ fényeinek és ígéreteinek vonzásában az ember szabadságot kap arra, hogy nem félve merjen élni…”             

(Szatmáry Sándor - Újszövetségi kortörténet)



„Maradjatok meg a hitben, 
mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.” 

                               (Apostolok cselekedetei 14:22)


2013. május 18.

27. Zsoltár - ’Félelem és elrejtettség’


„Bizony elrejt engem az ő hajlékában a veszedelem napján;
               eltakar engem sátrának rejtekében,
                        sziklára emel fel engem.”





          Az emberiség elbukásától kezdve igyekezett megragadni a világ nyújtotta elrejtettség látszatát színlelő eszközöket. Ádám és Éva fügefaleveleket aggatott össze, és azzal kötötték körül magukat. Isten azonban már akkor, ott rámutatott a megoldásra, a kulcsra – mintegy figyelmeztetve, óvva már az első emberpárt is a még nagyobb eltávolodástól, az önös utaktól. Elmondta, hogy Rajta kívül nem valósulhat meg az elrejtettség.
Az ember a bűneset óta félelemben él, mert valamit elveszített. Ha ez az egy dolog hiányzik az életéből, nincs az őt megillető helyen, akkor mindent birtokolhat, mégsem lesz boldog. Ha minden az övé, de szívében békesség nincsen, ha képtelen meghallani a hozzá címzett kérdést - „hol vagy?” -, látni a neki szánt „reményteljes jövő”-t, akkor egész életére, múltjára, jelenére rátelepszik az aggodalom mind a hétköznapok dolgai, mind pedig a távolabbi holnap bizonytalansága miatt. 
   Theodor Bovet Félelem és Elrejtettség című tanulmányában kifejti, hogy az ember azzal, hogy minden áron igyekszik megteremteni a biztosítottság érzését – mindenféle bálvánnyal –, légvárat épít. „Az eredmény mégis a növekvő félelem, mert egyre jobban feladja személyiségét és az eredeti elrejtettségből a mesterséges elrejtőzködésen át a végleges tönkremenés felé halad.” A Bovet által lefestett kép valóság, és tragédia. Ezek szerint az emberiségnek hiányzik az Istennel való szeretetkapcsolat biztonsága, de Nélküle akar szert tenni rá.
Kaptunk egy csodálatos lehetőséget, és rosszul éltünk vele. Elveszítettük azt, ami nélkül az életünk véges, ami nélkül csak por vagyunk. Mégis azonnal kaptunk egy esélyt. Isten készített mindannyiunknak bőr ruhát, felöltöztet minket, ha igényeljük, ha vágyunk van az igaz élet után, megajándékoz minket, ha nem utasítjuk el.

     A világ egyik fele igyekszik magát elrejteni, „a másik jobbik lelkiismerete mélyen tudja, hogy hamis úton járt, elismeri tönkretettségét, és hangosan kiált valódi elrejtettség után.” Dávid az utóbbiba sorolható. Az Ószövetség lapjairól tudhatjuk, sok vargabetűt tett meg, de története, élete, zsoltárai bizonyságul szolgálnak, hogy akárhol is álljunk most, akármilyen viszonyban legyünk is e pillanatban Istennel, lehetőségünk van a Vele való kapcsolatunk rendezésére, a békeszövetség megújítására. Csak rajtunk múlik, hogy engedjük-e, hogy vonzásában tartson.  

     A 27. Zsoltár első versében Dávid utal a félelem okára. Úgy teszi ezt, hogy megindokolja, ő miért nem fél. Mi az, ami meggátolhatja a szorongás, a rettegés létjogosultságra jutását életünkben?
„Az Úr az én világosságom és üdvösségem: kitől féljek?    Az Úr az én életemnek erőssége: kitől rettegjek?” Az ember igyekszik szert tenni bölcsességre, tisztánlátásra, de mindaddig, míg engedi, hogy szívét saját és mások földi gondolatainak pókhálószövevénye tartsa fogságában, s visszautasítja a valódi világosságot, amíg ragaszkodik a folyton maga felé hajló érveléseihez, s a saját háztájához kanyarodó kereskedelmi utakhoz, önigazolásra hajló látásmódjához, nem juthat megtérésre.
     Ha nem nyitunk ajtót az ajándékozónak, s nem engedjük be a házunkba, akkor az ajándékot, Ő magát, személyét sem fogjuk megkapni. Az ember sokszor Isten nélkül akarja elvenni a Tőle származó javakat. Dáviddal ellentétben nem csak egyet kérne, - sőt azt az egyet talán pont nem -, hanem millió dolgot. Házat, szépséget, gyönyörűséget. - Mennyire nem vagyunk tudatában valódi szükségleteinknek? - A megtért uralkodó azonban óhaját így fogalmazta meg: „Egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Mert az Úr háza örök, az Úr jellemének szépsége mindent felülmúl, az Ő szent helye csodálatos.
    
     A bűn félelmet szül, a félelem, pedig bűnbe sodorhat. Ez egy ördögi kör, amiből csak egyetlen egy kiút van. Csak egy. 
    A mi ellenségünk nem emberekben van. Ellenségünk maga a félelem. Ha ez eluralkodik rajtunk, prédájává válunk Sátánnak, a halál foglyai maradunk. A Krisztusban való elrejtettség, hit, által azonban általmehetünk az életre, s az, ami létbizonytalanságunkat táplálhatná, nem létezik többé. Megszűnik a szorongató tudatlanság, a bűn következményétől, a haláltól való rettegés. Nincs többé féltékenység, megelégedésre lelhetünk, az önbizalom helyébe az Istenbe vetett bizalom lép, az emberi bizonytalan bölcsesség eltűnik, az Úrnak félelme ad bölcsességet.
    Bűneink elhallgatásával még távolabbra taszítjuk magunktól a biztonság forrását, a felénk nyúló szeretetet. Amíg nincs meg az embernek az a fajta üdvbizonyossága, hogy Isten megváltotta, szereti, és munkálja benne a fejlődést, - megígérve, hogy ha mi is szeretnénk, elkészít, felkészít arra a napra -, addig az egyre sötétülő történelem színpadán, - ahol „az emberek elhalnak a félelem miatt és azoknak várása miatt, amik e föld kerekségére következnek”-, felemészti ez az érzés.
     A félelemre nem adhat végleges megoldást az anyagi jólét, a lelki biztonságot stimuláló nyugtatók, altatók, antidepresszánsok sem. Nem megoldás rá egy pohár kávé, egy szál cigaretta, egy vígjáték, egy belülről elreteszelt ajtó. Nincs rá emberi recept. A félelemre csak egyetlen gyógyszer van, amit egyvalaki írhat fel a beteg szabad választására. Kérdés, hogy meg van-e a vágyunk; az egyetlen. Esedezünk-e azért, hogy az Úr házában lakhassunk már ma és megláthassuk az Ő jóságát az élőknek földjén? 

 
       Dávid nem ekként szólt: ’Istenem adj erősebb fegyvert, nagyobb haderőt, emberi pártfogókat, kőfalakat, melyek közt menedékre lelhetek’, hanem ez a vágy volt benne: ’Légy Te fegyverem, angyalaiddal küzdj értem, Te légy védelmezőm, mert csak egyre vágyom, „egyet kérek az Úrtól. Azért esedezem, hogy lakhassam az Úr házában életemnek minden idejében; hogy nézhessem az Úrnak szépségét és gyönyörködhessem az ő templomában.” Dávid egyet kért, azt, hogy az Istennel való kapcsolata végtelen időkön át tarthasson. Hogy ha embertársai ellene is fordulnak, ha földi szerettei hátat is fordítanának neki, az Úr fogadja őt örökbe. Isten ígéreteit változhatatlannak tartotta, s még mikor beteljesülésük még csak ígéret volt, már végbementnek tekintette őket. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földjén.” – írja a 13. versben. Az Egyetlenre tekintő boldog várakozás volt ez, mely erőssé tette. A félelemmentes élet azok kiváltsága, akik „nem látnak és hisznek”.  Jézus boldogoknak nevezi az ilyen embereket, akik hűségében bíznak, mert jól ismerik Őt, és gyönyörködnek Benne. 

     A „Ne félj, csak higgy!” felszólítás kibontása cseng elénk a zsoltár záró soraiban. „Bizony hiszem, hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén. Várjad az Urat, légy erős; bátorodjék szíved és várjad az Urat.” Egyetlen dolga van az embernek. Várni az Urat. Rá alapozni mindent, a Változhatatlanra, az Örökre, s a földi félelmeket letéve a szív bátorságáért könyörögni.

     Az Istenben elrejtett embert ugyanúgy érik támadások, de „felül emeli fejét ellenségein”. Nem rövidtávon, hanem az örökkévalóság perspektívájában gondolkozik. Aki megtapasztalja az Ő szabadítását, „örömáldozattal áldozik, énekel és zengedezik Neki”. 

      Az utolsó napokban létfontosságú a Dávid által is megfogalmazott egyetlen vágyat erősíteni szívünkben. A fizikai üldözések, lelki szorongattatások közepette mind inkább arra lesz szükségünk, hogy az Úr eddig megtapasztalt jósága és a jövőnkre vonatkozó ígéreteibe kapaszkodjunk, úgy, mint még eddig sohasem.
A gonoszok jönni fognak ellenünk, tábor fog körülzárni bennünket, látszólag minden ellenünk fog munkálkodni, de mondhatjuk, „Halld meg, Uram hangomat. Tebenned bízom.” Kereshetjük az Ő orcáját. És ha ezt tesszük, akkor nem tölthet el félelemmel sem a jelen nyomorúsága, sem a jövőnek a képe, a szorongatók gyilkos kívánsága, a hamis tanúk támadása, az erőszakot lihegők, az átpártolt tömegek. A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerezhet nékünk, ha nem a láthatókra, hanem a láthatatlanokra tekintünk. Ha nem az ideig valók kötik le figyelmünket, hanem az örökkévalók szemlélése. (II.Kor.4:17-18)

     Az, hogy van üdvözítőnk, feloldja a félelmet. A romlás, a végső pusztulás, a második halál ítélete alól ad felszabadítást. Azt azonban tudatosítanunk kell magunkban, hogy csak az által lehetséges mindez, Aki azt mondja, „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Ő az út és az útmutató. Az élet, a Vagyok, Aki által lett minden, és Akiben élünk, mozgunk és vagyunk. Nincs más igazság, nincs más ösvény, ami az „élőknek földjé”-re vezetne. Forgassuk Isten szavát szüntelenül elménkben! Gondolkodjunk gondviselésének  nyomain!


Dávid is ember volt, de vágyott az Úrral járni, és ezt az óhaját láthatjuk cselekvő hitében, melyre a Magasságos kézzelfoghatóan válaszolt. Ellenségei rátámadtak fizikailag, és bűnei kínja is gyötörte, de Isten megóvta földi életét, s örök létének ígéretét is bírhatta. Míg elhallgatta bűneit, félelem töltötte el, míg Vezetője nélkül önzésének, szenvedélyeinek élt, boldogtalan volt. Miután visszatért Alkotójához, Fenntartójához a boldog ember hálájával dicsérte Őt szüntelen. 
 
                                                                                                                    mamusz

Gondolatok a jellemről


     „A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan érdekes, meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változatait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember. S mert a jellem maga az ember, hasztalan iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet.”

                                                           (Márai Sándor: Füveskönyv)

2013. május 15.

-


„A ki elnyomja a szegényt, gyalázattal illeti annak teremtőjét; 
az pedig tiszteli, aki könyörül a szűkölködőn.”

(Biblia - Példabeszédek könyve 14:31)


...


„Szólj, gondolj, tégy jól 
s minden szó, gondolat és tett 
tiszta tükörként fog visszamosolyogni rád!”


                                                                                   (Vörösmarty Mihály)



...


      „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás,
                                             a legfélelmetesebb felfedezés,
                                             a legtanulságosabb találkozás.”



(Márai Sándor)

Arról, hogy a dolgokat meg kell várni


„Megvárni, egy angyal és egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek –, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket. Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan útban annak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések, igazságok. Ez mind feléd tart, lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon. De te ne kapkodj, ne siettesd útjukat és közeledésüket. Ha nagyon sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos és személyesen a tiéd. Várj, nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.
 
(Márai Sándor: Füveskönyv - 63. - 
Arról, hogy a dolgokat meg kell várni)



A mozdulatok rendtartásáról


„Vigyázz arra, hogy soha ne kapkodj, s munkádban, a társaséletben, igen, a köznapi cselekedetekben is engedelmeskedj a tények és helyzetek szigorú következetességének. Ne akarj két kezeddel kétféleképpen cselekedni ugyanabban a pillanatban. Mikor levelet írsz, ne hallgasd a telefonkagylót. Mikor dohányzol, ne akarj egyidejűleg meggyógyulni légcsőhurutodból. Mikor olvasol, ne hallgass zenét. És főként: figyelj a feladatok és helyzetek mély rendjére. Van egyfajta kézügyesség az emberi feladatok alján; ezt nem árt megtanulni. Ha megfogsz valamit, fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül. Van valamilyen kézművességi része is az életnek; s a köznapoknak is van mesterfogása. S a hétfőnek is van kontára. Figyelj mozdulataidra. A legtöbb emberi szerencsétlenség oka nem is a görög balsors, hanem az ügyetlenség, tunyaság, lomposság. Tanuld meg ezt a mesterséget, az életet, maradj az élet mestere mozdulattal és cselekedettel is.”


(Márai Sándor: Füveskönyv; 58. - A mozdulatok rendtartásáról)