2012. május 3.

Weöres Sándor: Nagyság



Weöres Sándor:   Nagyság

Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek kritikája
nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében
és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs -
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Ily méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése