Kányádi Sándor : A világ legtöbbet érő vagyona

Az egyik este a meséskönyvek felé vetett – ha lehet ilyet mondani - az olvasási étvágyam. Kányádi Sándor A bánatos királylány kútja című versekből, mesékből, tanulságos és jópofa történetekből álló kötetét választottam ki a polcról. Már a könyv borítója jelzi, hogy mindenki számára áldásos lehet ezeken a mindennapi életből merített irományokon elidőzni. „Kicsiknek és nagyoknak” olvashatjuk a címet kiegészítő gondolatok közt.

   A könyvet fellapozva régi olvasmányélményeim egyre élénkebben kezdtek előjönni, mígnem magától is eszembe jutott egy-egy, és tudatosan kezdtem keresni a címek között. Így leltem az alább idézett történetre, amit elolvasva egy film - A legszebb ajándék – jutott eszembe. Gondoltam közzé teszem …  

Kányádi Sándor

A világ legtöbbet érő vagyona

     Bizonyára hallhattátok már ezt a kerek ki történetet, amit én most, kitavaszodván, újra elmesélek. Aki tudja, el ne árulja a csattanóját, mert annak barackot nyomok a fejére, de akkorát, hogy kopasz marad a feje búbja.

     Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, ki nagyon nagy gazda hírében állott. A farzsebéből ki tudott volna fizetni egy kisebbecske országot. S volt neki egy szekérderékra való, de kötélrevaló, szám szerint kilenc fia, de a kilenc együttvéve sem ért egy hajítófát, nemhogy egy pipa dohányt. Olyan lusták voltak, hogy még a föld, akin henyéltek, az is röstellte őket.

-          Minek dolgoznánk, elég gazdag az apánk, ha tízennyien lennénk, akkor is urasan megélnénk abból, ami utána ránk marad.

     De az öreg betyárul áthúzta a számításukat. Minden vagyonát, kincsét a munkásaira hagyta, még egy árva garast se hagyott a kilenc lustára. De hagyott kilenc fejszét, kilenc ásót meg kilenc kapát meg egy irdatlan sűrű bozótos domboldalt. Mondván, hogy oda rejtette a világ legtöbbet érő vagyonát. Azzal csöndesen oldalt fordult, jobblétre szenderült.

-          Most aztán mit tegyünk? Hol lehet az a világot érő vagyon, melyik bokor alatt, melyik hajlaton?

     Egy darabig tanakodtak, találgatták, hol kereshetnék. Aztán vették a fejszét, az ásót s a kapát, s elkezdték irtani, kapálni, ásni a domb oldalát. Kilenc kerek esztendeig tartott, míg végre, a tetőre érve, minden talpalatnyi helyet alaposan megműveltek. Nyomukban már hatalmas tengeri- s búzatáblák zöldelltek, sárgultak, mert annyi esze csak volt már a cseppet sem lusta fiúknak, hogy addig is, amíg nyomára akadnak a vagyonnak, meg aztán valamiből élni is kellett, nem hagyták bevetetlenül a földet.

     Így történt, ahogyan mondom, amikor már egy bokor se volt a dombon, s a domboldal búzát, krumplit meg efféléket termett, akkor jöttek rá, hogy mekkora vagyonra leltek, mert nincs nagyobb kincs a termőföldnél s nagyobb vagyon a szorgalomnál.

     Aki nem hinné, s van hozzá mersze, itt a fejsze, az ásó, a kapa rajta! Kipróbálhatja.

Adamis Anna: Arra születtem

Arra születtem, hogy kisgyerek legyek,

anyám mellett játsszam hosszú éveket,

arra születtem, hogy felnőtt is legyek,

s megértsem a szóból azt, amit lehet,

 

s végül arra jöttem én e világra,

hogy hinni tudjam: nem vagyok hiába.

 

Arra születtem, hogy megszeressenek,

s megszeressem én is azt, akit lehet,

arra születtem, hogy boldog is legyek,

s továbbadjam egyszer az életemet,

 

s végül arra jöttem én e világra,

hogy belehalnom se kelljen hiába. 

 

Túrmezei Erzsébet

Most nem sietek,
most nem rohanok,
most nem tervezek,
most nem akarok,
most nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

Most megnyugszom,
most elpihenek
békén, szabadon,
mint gyenge gyerek,
és nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten.

S míg ölel a fény
és ölel a csend,
és árad belém,
és újjáteremt,
míg nem teszek semmit sem,
csak engedem, hogy szeressen az Isten,

új gyümölcs terem,

másoknak terem,

érik csendesen

erő, győzelem...

ha nem teszek semmit sem,

csak engedem, hogy szeressen az Isten.

 

Weöres Sándor: Nagyság

Weöres Sándor:   Nagyság

Nagynak lenni dicső! Nagy költőnek, mint Goethe, Dante, Homeros!
És csöppet se dicső, de nékem kedvesebb: a nagyság álmából kibújni,
valamennyi dicsőség fogadja ásításomat. Természetes emberi méret
vonz engem, nem a nagy ragyogás, a szörnyű talapzat.
Létrehozni a velem született s a szerzett képességtől telhető
legjobbat, ha cipőt szegelek, ha fát ültetek, ha verset írok:
ennyit kívánok önmagamtól. Munkámat használni lehessen,
ne szájtátva csodálni.
Nem akarok óriás hulla lenni, melyen tízezer évig araszolva majszol
megannyi puhány kandiság (mit izélt, hol?) és kathedra-hű hódolat;
se példakép, mellyel az új kezdeményeket dermeszti meg
a múltba mutató zsandárkodás; se fennkölt szobor a sarkon,
melyről csurog a vidám verebek kritikája
nem is őróla - mit bánják, kifene volt? - hanem az életről, kinek szobra nincsen.
Minden nagyság: kicsiség is. Mert van még naqyobb, vagy ha nincs: lehet.
De most elképzelek egy fehér elefántot - áll képzeletem benső terében
és nézegetem - mekkora? Most az asztalra vetítem: mint porcelán szobrocska figyel;
most ablakon át a hegyre vetítem: a világot beborítja.
Állandó mérete nincs - nála se kisebb, se nagyobb nincs -
tehetem mogyoróhéjba, vagy mennybolt teknőjébe: mindegy.
Ily méret nélküli legyen munkám. Se kevesebb, se több,
mint amennyi kinyújtózás vagy zsugorodás nélkül erőmtől telik,
se pompás, se szegényes: a mérettelen Istenek teremtésével közös ütemű.

Baranyi Ferenc - Valami mindig közbejön

Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (részlet)

13

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,
csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.
Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!
De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

BUDA FERENC - Mécsesszemű remény

Fellegfúró fecskék
     fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
     lángunkat kioltja.

 

Kibelezett béke
     nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
     hideg havak szállnak.

Földszín-szürke hadak
     jajtalpú csizmája
tapossa a havat
     simára, simára.

Sűrű, sima, kemény
     a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
     őrzi a sötétet.

Buda Ferenc: Az én ötvenhatom

   „E kötet első, nagyobbik felét egy alig húszéves fiatalember vetette papírra. Az utolsó versek szerzője viszont - mi tagadás - már a hetvenedik felé halad. Hangnembeli különbség ha van az eleje s utója között, úgy az - mint annyi minden - az 1956 óta lepergett félévszázad terhére róható. Ötvenhatból egyébként bízvást annyi volt, s van, ahányan megéltük. A szemtanúk, résztvevők, a túlélők fogytával napról-napra apad az esély a megközelítőleg teljes történet megírására. Hogy aztán minek, s mennyinek jut majd hely a közös emlékezet lapjain, s mi marad végképp megíratlanul, az az élők felelőssége: az utókoré.

   Az én ötvenhatomra az az aranyló, s egyben vér- és lőporfüst szagú tizenkét nap s a megszállás, szorongattatás téli éjszakáira rákövetkező börtönév egyaránt beletartozik. Addigi életem vízválasztójaként tartom számon e másfél esztendőnyi időszakaszt. (Ahonnét különben a kor s geopolitikai környezet sajátos abszurditása okán még egy ideig mintha visszafelé folytak volna az idő vizei…)

   Nem napló s nem krónika ez a könyv, csupán az átélt egyszeri szabadságra, majd a tankágyú- s vaskapudörejre máig - és halálig ráfelelő visszhangok sora. Szabadulásom pillanatában a bosszúvágy - ha egyáltalán tápláltam magamban effélét - azon nyomban kihunyt belőlem. Túléltem, ami történt. Személyes elszámolni, leszámolni valóm senkivel nincsen. Szükséget nem szenvedek, megbecsülés övez. Ám az igazság helyreálltát várva várom azóta is."

 Buda Ferenc

Buda Ferenc - Fohász a virradatban

 
Istenem ezen a hajnali órán
amidőn madár se szól még s már eb sem ugat
bárhol vagy is
talán ott fönn lebegsz túl túl a galaktikákon
vagy itt benn a szívemben rejtőzködöl
bárhol vagy is Te Láthatatlan
Te Ismeretlen
mutasd meg magad
kereslek kerestelek
ám a neved harsogók üresen kongó
kiáltozása elől
bedugtam s bedugom fülem

nem tudom immár ki vagyok mi vagyok
csökönyös bitang juhod-é avagy
elkóborolt kiehült ebed
aki orrát s riadt tekintetét földnek
szegezve lohol egy idegen nyomon

nem tudom magam sem tudom

kérlek hát fogadj el kételyeimmel
vakon botladozó beszédemmel
s ha nem akarod úgy akár
választ se adj
csak engedd hogy megszólítsalak

kakas szól kiált a kakas
emlékezem: mint vallattalak
vallottalak és tagadtalak
mert nehéz igen nehéz megértenem
hogy Te a Gonoszt is virulni
vigadni hagyod

s mert nem tudom ki vagy
s hogy én ki vagyok
már azt sem tudom

világosságra szomjazom

nincs egyebem
csak magam

oldozd fel kérlek szorongásomat
oltalmazd szeretteimet
fékezd meg indulataimat

pásztorom őrizőm ha vagy
veszni ne hagyj

Ámen

Ne hagyd hogy ne így legyen

BUDA FERENC: Mécsesszemű remény

Fellegfúró fecskék
fulladnak a porba.
Vizes, vén bölcsesség
lángunkat kioltja.

Kibelezett béke
nyög, mint beteg állat,
megtiport testére
hideg havak szállnak.

Földszín-szürke hadak
jajtalpú csizmája
tapossa a havat
simára, simára.

Sűrű, sima, kemény
a fagy, szinte éget.
Mécsesszemű remény
őrzi a sötétet.

Buda Ferenc: Pesten esik a hó

Pesten esik a hó
Keringve kavarogva
A Dunán a habokra
Lelkük-vesztett romokra
Kivert ablakszemekre
Kékszájú emberekre
Csepelre és a Gyárra
A moccanatlan Várra
Tépett szélű sebeken
Dacoló üzemeken
Aszfaltra száradt véren
Megül halottfehéren
Hordja a szél a földön
Viszi a szél az égen
Pesten esik a hó
Nyílt sebre friss kötésnek
Pest talpig hófehérben

(http://www.youtube.com/watch?v=F2paRjcCMrM)

Mécs László: A királyfi három bánata

Amikor születtem, nem jeleztek nagyot
messiás-mutató különös csillagok,
csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok.
A többiek láttak egy siró porontyot,
de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot,
mintha babusgatná a szép napkorongot.

Maga adta nékem édessége teljét,
úgy ajándékozta anyasága tejét,
hogy egyszer földnek bennem kedve teljék.
Isten tudja, honnan, palástot keritett,
aranyos palástot vállamra teritett,
fejem fölé égszin mosolygást deritett.

Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat,
ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat,
mint királyi ember királyi urának.
Amerre én jártam, kövek énekeltek,
mert az édesanyám izent a köveknek,
szive ment előttem előre követnek.

Amig ő van, vigan élném a világom,
nem hiányzik nekem semmi a világon,
három bánat teszi boldogtalanságom.
Az egyik bánatom: mért nem tudja látni
egymást a sok ember, a sok-sok királyfi,
úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni?

A másik bánatom: hogyha ő majd holtan
fekszik a föld alatt virággá foszoltan,
senki se tudja majd, hogy királyfi voltam.
Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna,
minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna:
kamatnak is kevés, nagyon kevés volna.

Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna
s ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna,
az én köszönetem igy is kevés volna.
Hogyha a föld minden szinmézét átadom,
az ő édességét meg nem hálálhatom,
ez az én bánatom, harmadik bánatom.

(http://www.youtube.com/watch?v=KuIGEXmbfuU) 

Reményik Sándor: Akarom

 

Akarom: fontos ne legyek magamnak. 

A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.

Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót. 

Pilinszky János: Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,
amiről csak hasonlatok beszélnek,
olyanfélék, hogy oltár, szentély,
kézfogás, visszatérés, ölelés,
fűben, fák alatt megterített asztal,
hol nincs első és nincs utolsó vendég,
végül is milyen lesz, milyen lesz
e nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,
visszahullás a fókusz lángoló
közös fészkébe? – nem tudom,
és mégis, hogyha valamit tudok,
hát ezt tudom, e forró folyosót,
e nyílegyenes labirintust, melyben
mind tömöttebb és mind tömöttebb
és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Arany János: Itthon

 

Mint a madár a fészkére,
Szomju vándor hűvös érre,
Mint a gyermek anyaölbe:
Vágyom én e nyájas körbe.

Itt, enyelgő kis családom
Közt, van az én jó világom,
Künn borong bár a magasban:
Itt örökké csillagos van.

Csillogó szem, mosolygó ajk:
Ez az, amit szívem óhajt,
S küszöbömet átallépve,
Ez derűl itt én elémbe.

Szívem ifjúl, gyermekké lesz:
Kis örömet nagynak érez,
Körülem is ártatlan kedv
Játszi pillangója repked.

És felejtem egyelőre
Gondjaimat a jövőre:
Mi nehéz súly függ e vállon,
Nehogy kedvük búra váljon.

Gyermek-szívvel, öntudatlan
Nyugszom meg e gondolatban,
Hogy övéit el nem hagyja,
Ki mindnyájunk édesatyja.