„Figyelmesebben nézek hát rájuk, s most veszem csak észre, hogy akik csoportokban jönnek-mennek, álarcot viselnek, de nyomban leveszik, mihelyt elmennek onnan és egyedül vannak, vagy magukhoz hasonlók közé kerülnek; amikor viszont csoportba lépnek, megint feltűzik az álarcot. „Mit jelent ez?”, kérdem. Ilyen választ kapok: „Ez csak az ember óvatossága, hogy ne fedje fel mindenkinek, mit rejt magában. Ha egyedül van, lehet olyan, amilyen; mások közt azonban illő dolog emberségesen mutatkozni és szép külsőt ölteni.” Így aztán még nagyobb kedvem támad, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem, milyenek is ők e festett álcázat nélkül.
S ahogy figyelem őket, látom ám, hogy valamennyiüknek nem csak az arca, de a teste is el volt torzulva sokféleképpen. Általában rücskösek, rühösek, bélpoklosok voltak: ámde akadtak disznófejűek, kutyafogúak, ökörszarvúak, szamárfülűek, kígyószeműek, rókafarkúak, sőt farkaskörműek is; még olyanokat is láttam, akiknek a nyaka páva módra nyúlt magasba, mások a büdösbanka borzas bóbitájával kérkedtek, némelyek lópatákat mutogattak, legtöbbjük azonban majmokhoz volt hasonló. Elrémülök, s mondom: „De hiszen én szörnyeket látok.” „Mit fecsegsz itt összevissza szörnyekről, te kotnyeles?” , mondja a tolmács, és megfenyeget öklével. „Nézd csak őket szemüvegeddel, s meglátod, hogy emberek ők.” Az arrajárók közül néhányan meghallották, hogy szörnyeknek neveztem őket, megálltak, zúgolódtak, még rám is rontottak. Megértettem hát, hogy hiábavaló dolog az okoskodás, elhallgattam, s csak magamban gondoltam: Ha embereknek akarják nevezni magukat, ám tegyék; én azonban látom, amit látok. Csak attól féltem, hogy a tolmács jobban orromra szorítja a szemüveget, és elkápráztat; feltettem hát, hogy hallgatok, és némán nézem csak e remek dolgokat, melyeknek kezdetét már megpillantottam. Így hát megint szemlélődöm, és elnézem, mily ügyesen bánnak egyesek az álorcával, mily könnyedén emelik le és helyezik vissza, úgy hogy pillanatonként, amint épp szükségét látják más és más külsőt adnak alakjuknak. És már itt kezdtem érteni e világnak folyasát; de hallgattam.
Figyelem ezeket az embereket, és hallom, hogy különböző nyelveken beszélnek egymáshoz, olyannyira, hogy többnyire semmit sem értenek abból, amit a másik nekik mond, s nem is válaszolnak egymás szavaira, hanem másról beszélnek, mint amiről kellen, s mindegyik másként. Itt-ott egész csoport áll, valamennyien fecsegnek, s mindegyik a magáét mondja, senki sem hallgat a másikra, jóllehet ráncigálják egymást, hogy meghallgatást kapjanak, de ehelyett veszekedés és üstöktépés keletkezik. Szólok: „Isten szerelmére, hát hol vagyunk, Babilonban? Hiszen itt mindenki a maga nótáját fújja; lehet-e nagyobb kavarodás ennél?” „
(Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma :VII. fejezet részlet)
