Weöres Sándor: A teljesség felé - A jóságról

     Ne kivánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid, mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik. 

A legszebb vonások sorozat: A szeretet

http://www.youtube.com/watch?v=o2XR3bEwOL0

Weöres Sándor: A teljesség felé - Az érzelgésről

    Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre.
Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget.
     Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomorúságosabb. Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle.
     A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van.
Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel, erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal.
Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan emberi mértéket összezavarta.

?

     "Hideg januári reggel volt amikor egy ember megállt egy Washington DC-i metróállomáson és hegedülni kezdett. Hat Bach darabot játszott összesen negyvenöt percen keresztül. Ezalatt az idő alatt több mint ezer ember fordult meg az állomáson, legtöbben a munkahelyükre igyekeztek a csúcsforgalomban.
  Három perc múlva egy középkorú férfi észrevette a zenészt. Lelassított, és egy pillanatra meg is állt, majd továbbsietett. Egy perccel később a hegedűs megkapta az első egydollárosát, egy nő dobta bele a hegedűtokba anélkül, hogy megállt volna. Néhány perccel később valaki a falhoz támaszkodva kezdte el a zenét hallgatni, de kis idő múlva az órájára nézett, és továbbsietett.
  Legjobban egy hároméves kisfiú figyelt fel a zenére. Anyukája kézen fogva vezette, de a fiú megállt a hegedűst nézni. Nemsokára az anyuka továbbhúzta, de a kisfiú közben végig hátrafelé kukucskált. Ugyanez más gyerekkel is megtörtént, kivétel nélkül mindegyik szülő továbbvezette őket.
     A 45 perces előadás alatt csak 6 ember állt meg zenét hallgatni. Nagyjából 20-an adtak pénzt, de közben le sem lassítottak. Összesen $32 gyűlt össze. Amikor vége lett a zenének, és elcsendesedett az állomás, senki sem vette észre a változást. Senki sem tapsolt, senki sem gratulált.
 A járókelők nem tudták, hogy a világ egyik leghíresebb hegedűművésze, Joshua Bell játszotta a zenetörténelem legnehezebb darabjait 3.5 millió dollár értékű Stradivari-ján. Két nappal a metróállomásbeli előadás előtt egy teltházas bostoni színházban lépett fel, ahol a jegyek átlagosan $100-ba kerültek.
     

       A történet igaz! Joshua Bell álruhás metróbeli fellépését szociológiai kísérletként a Washington Post szervezte. Azt vizsgálták, hogy egy hétköznapi környezetben egy alkalmatlan időpontban vajon felismerjük-e a szépséget, megállunk-e hogy befogadjuk, és értékeljük-e a tehetséget egy váratlan helyzetben.
     A kísérlet eredményének egyik lehetséges következtetése: ha nincs időnk arra, hogy megálljunk és hallgassuk a világ egyik legjobb zenészét a zenetörténelem legvirtuózabb darabjait játszani, vajon mi minden más mellett megyünk el észrevétlenül ugyanígy nap mint nap?

„Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság”

     Platón a lelkiismeret mindenekfelett való megbecsülését örökölte halálra ítélt mesterétől. Szókratész szellemujja mindvégig tapintotta ütőerét. „Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság” – mindkettejük jelszava lehetne a platóni megfogalmazás. Jól tudták, hogy „nem maga az élet a legfőbb érték, hanem a jó élet”. Honnan tudjuk azonban, hogy mi az igazság és a jóság? Megvan-e bennünk vagy a világban, amit annyira keresünk? Ha bennünk lenne, nem kellene erőfeszítéseket tennünk megszerzésére; ha a világban rejlenék, nyomára akadhatna bárki. Nincsenek ezek sem bennünk, sem körülöttünk, hanem egyedül Istenben, akinek szava hol érvényesülhet (daimónon), hol viszont becsukjuk előtte lelkünket. 

(Reisinger János)

http://www.c3.hu/scripta/nagyvilag/99/1112/10reis.htm 

Sem sárarany,
a satnyareményű halandók
életében ritka kincs,
sem briliáns,
sem dús ezüst ágy,
drága jószág ember előtt,
minekünk úgy nem ragyognak,
s tágterű föld másra sosem szoruló,
magától kövér szántói sem,
mint igaz emberek
egyetértő gondolkodása.

        (Ritoók Zsigmond fordítása) 

Platón: Csillagok

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
Két szemedet nézném, csillagom ezreivel.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Kálnoky László: Tanács halaknak

Ne kapjátok be jó halak,
mit nyújtanak felétek.
Kiderül néhány perc alatt:
halétek vagy csalétek?

"Mint a halak, melyek megfogatnak a gonosz hálóban, 
és mint a madarak, melyek megfogatnak a tőrben, 
miképen ezek, azonképen megfogatnak az emberek fiai a gonosznak idején, 
mikor az eljő rájuk hirtelenséggel."

(Biblia, Prédikátor könyve 9:14)

Arany János: Nőmhöz

Ezernyolcszázharminckilenc -
   Irtuk már e levelet;
Harminc éves, Julim édes!
   Lelki frigyem teveled.

Ifju voltál, ifju voltam,
   Árva voltál, én szegény:
Nem volt messze olyan össze-
   Illő pár a föld-tekén.
    

   .............................. 

(Karlsbad, 1869. júl. 12.)

Szerzek neki segítőtársat hozzáillőt ...

Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett. 

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csinyt tesz,
Összeűl és – helybehagyja.

(1877 körül)

Mióta és míg a világ,
Nem volt-e, nem leend-e
Erős, ki nyomni mindig kész,
S ki elnyomassék, gyenge?
Amazt mikép mérséklitek
Hogy enyhe légyen lánca?
Mikép ezt, hogy nagyon sulyos
Békóit meg ne rázza?

Avagy ki fékezendi meg
Az ember szenvedélyét,
Midőn iszappal hányja fel
Háborgó lelke mélyét?
Midőn az Ész, a Bölcseség,
Megbántva, meggyalázva,
Mint a hajdan profétái,
Vonul remeteházba? 

(Arany János: Gondolatok a békekongresszus felől 

(1850. szept.) , részlet)

Gondolatok...

     „Jézus soha nem élt rutinszerűen. Soha nem élt fásultan. 

„Jézus éberen figyelte mindenki szükségletét.”* Az emberi élet legszebb vonása ez. – ’Rendelkezésedre állok.’ – Az Isten meg akar mindannyiunkat erősíteni, hogy egy olyan életet éljünk itt, hogy rendelkezésre tudjunk állni. Az Isten rendelkezésére és azoknak az igaz emberi szükségleteknek a betöltésére, akikhez küld. Ez az emberi élet csúcsa. […]”

      „„…hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” ** Az az ember, aki sokat foglalkozik önmagával, önmagát középpontba állítja, önmagához nem fog eljutni. Nem így vagyunk megteremtve. Úgy vagyunk megteremtve, hogy másokon keresztül tudunk a legjobban önmagunkhoz eljutni. Ha ezt az alapelvet megértjük, ezt gyakoroljuk, ehhez erőt kérünk, akkor biztos, hogy ez a hitnek az erőtere lesz, ami kioltja a belefáradást és a megfáradást.” (R.J.)

* Ellen G.White

** József Attila

József Attila: Megfáradt ember

A földeken néhány komoly paraszt
hazafele indul hallgatag.
Egymás mellett fekszünk: a folyó meg én,
gyenge füvek alusznak a szívem alatt.

A folyó csöndes, nagy nyugalmat görget,
harmattá vált bennem a gond és teher;
se férfi, se gyerek, se magyar, se testvér,
csak megfáradt ember, aki itt hever.

A békességet szétosztja az este,
meleg kenyeréből egy karaj vagyok,
pihen most az ég is, a nyugodt Marosra
s homlokomra kiülnek a csillagok.

Leírhatalan dicsőség, amit ha megízlelünk, vonzásában tart ...

 „Ha csak egy pillantásunk lenne a mennyei városba,

  sohasem kívánnánk ismét a földön lakni.”

(Ellen G. White)

 

„Ha egyszer megízleled a repülést,

utána úgy fogsz járni a földön,

hogy szemed az eget fürkészi,

mert ott voltál fent és oda vágysz vissza.”

(Leonardo da Vinci)

Pilinszky: Néhány szóban

A jó ajándék önmagunk egy darabja. A legjelentéktelenebb ajándék is test a testünkből, lélek a lelkünkből. Példa arra, hogy életünk nemcsak szükségletek láncolata, s hogy életünk legvégső alapja mégse valamiféle elemi és kikerülhetetlen önzés. Bizonyítéka annak, hogy létünk végül is ajándék, amiből futja az ajándékozásra. Tiltakozás, igen, az ajándék tiltakozás is énünk korlátai ellen, akár olyasmit ajándékozunk oda, amire magunknak is szükségünk volna, de még inkább, amikor olyasmit, amit mi magunk is szeretünk, kedvelünk.

Az ajándékozás nem figyelmesség, nem fényűzés, nem szokás. Véghetetlenül komolyabb és több minden rutinmozdulatnál. Gyönyörű kifejezése az ember földi sorsának, helyzetének s ugyanakkor transzcendens ambíciójának. Annak a vágynak, hogy egyek legyünk, ha most még csak börtönrácsainkon át tudjuk is megölelni, megitatni és megetetni egymást.

(Új Ember, 1974. február 17.)

Pilinszky János: A restségről

Tudjuk, hogy a restség sok esetben nagyon is fárasztó, s ami még különösebb, hogy a lusta ember nemegyszer gyötrelmes álfeladatokba menekül. Mi hát a restség mélyebb oka és kiváltója?

Azt hiszem, valamiféle egzisztenciális félelem. Félelem attól, hogy rá kell ébrednem az igazságra és a valóságra. Arra, hogy erőm véges. Arra, hogy ügyetlen és sok mindenre alkalmatlan vagyok. Félelem attól, hogy a valóságos feladatok megfosztanak az üres ábrándozástól, kemény menetrendet szabva elém; attól, hogy a kiszámíthatót föl kell cserélnem a kiszámíthatatlanra. A képzelgést és a látszatot a valóságra. Önmagam jelenlétét és létezését a világ és a többi ember létezésére. A lusta ember nem annyira a formális erőfeszítéstől fél, mint az erőfeszítés tartalmától. Azt merném mondani, hogy üres erőfeszítésre mindig kész, de mindig fél a világ, saját maga és mások, egyszóval a lét jelentésének a megismerésétől, s főként tudomásulvételétől.

A lusta ember egyszerűen nem hajlandó fölnőni, egyszerűen fél mindenfajta igazságtól. A remete, aki az igazságot kutatja, egy „oszlopszent” – sose lehet lusta. A restség nem azonos külső képével. A restség lényegében metafizikai rettegés, az igazság szívós és szakadatlan megkerülése, kitérés mindenfajta szembesülés elől. Legjobb ellenszere az igazságra való törekvés. Enélkül ugyanis minden tevékenység továbbra is csak lustaság marad: a restség képmutató, kétszeresen hazug álruhája.

A bennünk lakó és mélyen fekvő restségnek semmi se kedvesebb a teljesítmény látványánál. Előszeretettel hivatkozik a végzett munka mennyiségére: kilókban, órákban, méterekben tetszeleg. A valódi munkás vele szemben néma, akár a minőség és az igazság.

„Munkakerülő” – a kifejezés találóan csípi el a mozdulatot, de megtévesztően tolmácsolja tartalmát. A restség esetében bölcsebb lenne igazság- és valóságkerülőről, az igazság és a valóság megkerüléséről beszélnünk. A restséggel szemben egyedül az igazság szakadatlan keresése lehet hatásos. Mivel egyedül ez biztosíthatja, hogy fölismerjük, mit is kell tennünk, s hogy valóban meg is tegyük, amit egyszer fölismertünk. Minden egyéb tevékenység lényege szerint restség, aktív vagy passzív elodázása annak, aminek elvégzésére megszülettünk.

(Új Ember, 1974. március 17.)

Gondolatok a lelkiismeretről...

„Ne azon szomorkodj, hogy az emberek nem ismernek téged,

hanem azon szomorkodj, hogy te nem ismered az embereket.”

(Konfucius)

     „Ha fáj a figyelem hiánya, ha fojtogatnak a félreértések, lebecsülések, megszégyenítések, jó ezeket a nemszeretem ügyeket is a lelkiismeret ítélőszéke elé vinnünk: Vajon a magunk részéről nem okoztunk-e ugyanolyan károkat másokat? S ha mások lelkében vélhetőleg ugyanez a keserűség alakult ki, mint bennünk, a változtatásra szolgáló döntést mi hozhatjuk meg legelőbb! Ne késlekedjünk! A lelkiismeret szerinti élet mindig cselekvésre kötelez. Ne sebeidet nyalogasd - hagyjál fel inkább azzal, hogy sebet fakassz!”

(Reisinger János: A lelkiismeret; 2005)