_

"Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé." 

Zsoltárok 37:37

...

"A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen."

Stephen King 

Lázár Ervin: A Kék meg a Sárga

Egyszer két festékpötty – egy kék meg egy sárga – egymás mellé esett a papírra. Egészen közel, a szélük összeért. – Nem menne kicsit távolabb? – mondta ingerülten a Kék.
– Menjen maga – válaszolta a Sárga –, s különben is, talán köszönne!
Ezzel hátat is fordított volna, mert a Kéket parasztos színnek tartotta – csak hát ez a festékpöttyöknél nehéz ügy, mert sem odébb menni, sem hátat fordítani nemigen tudnak.
– Még hogy én köszönjek?! Egy Sárgának! – morgott fitymálóan a Kék, és bizonyára lebiggyesztette volna a szája szélét, ha lett volna neki.
– Talán csak nem azt akarja mondani, hogy nekem kellene előre köszönnöm?
– De azt. Ha nem látná, én a Kék vagyok!
– Engedje meg, hogy fölkacagjak – mondta gúnyosan a Sárga –, hiszen maga a legközönségesebb szín a világon, nem is lehet egy napon említeni velem… és legyen szíves, ne könyököljön az oldalamba.
– Először is maga könyököl az én oldalamba, másodszor pedig én színezem az eget, a tengert, a vizeket, a legszebb virágok kékek, és az emberi szemek közül is a kékek a legszebbek. Képzeljen el egy sárga szemű embert… brr… vagy sárga vizet! Egyáltalán, hogy mer megszólalni mellettem!
– Mindig tudtam, hogy nagyon közönséges, de hogy ennyire! Mégiscsak túlzás! Még hogy a kék virágok a legszebbek! Látott már maga kankalint? Meg őszi erdőt? Maga túl mohó. Beszínezi az egész eget meg a tengert, csupa kék mindenütt. Unalmas. Én mértéktartó vagyok, sohasem válok unalmassá… Kérem, ez mégiscsak disznóság, most már egészen belém mászik… Árnyalatokban rejtőzöm, kis foltokban jelenek meg. S egyébként is, ha nem tudná, én az Okker családból származom.
– Okker?! Erre vág fel! Az is egy család? Az én őseim sokkal előkelőbbek, például sohasem lenne közülük senki olyan tolakodó, mint maga! Tudja meg, hogy én Ultramarin vagyok.
– Hah! – kezdte a replikát egy színészi felkiáltással a Sárga, akkor különben már rég összefolyt a két festékpötty, de nem volt ideje befejezni a mondatot, mert a kisfiú, akinek az ecsetjéről lehullottak, meglátta őket, és így szólt:
– Nicsak, milyen szép zöld pötty!

Kosztolányi Dezső: A játék

 A játék.

               Az különös.
Gömbölyű és gyönyörű,
csodaszép és csodajó,
nyitható és csukható,
gomb és gömb és gyöngy, gyürű.
Bűvös kulcs és gyertya lángja,
színes árnyék, ördöglámpa.
Játszom ennen-életemmel,
búvócskázom minden árnnyal,
a padlással, a szobákkal,
a fénnyel, mely tovaszárnyal,
a tükörrel fényt hajítok,
a homoknak, a bokornak,
s a nap - óriás aranypénz -
hirtelen ölembe roskad.
Játszom két színes szememmel,
a két kedves, pici kézzel,
játszom játszó önmagammal,
a kisgyermek is játékszer.
Játszom én és táncolok,
látszom én, mint sok dolog.
Látszom fénybe és tükörbe,
játszom egyre, körbe-körbe.
Játszom én és néha este
fölkelek,
s játszom, hogy akik alusznak,
gyerekek.

Nemes Nagy Ágnes: Lila fecske

Piros dróton ült a fecske,
piros dróton lila folt,
mert a fecske lila volt.
Ült a dróton egymagában,
ibolyaszín kiskabátban,
lila volt a háta, szárnya,
földre hullott lila árnya,
gyufa-vékony, lila lábon
álldogált a piros ágon,
lila volt a szeme csíkja
lila, mint a
lila tinta.

Április volt, jött az este,
meg sem mozdult az a fecske.
Április volt, április,
én hagytam ott végül is.
Lila csőr,
lila toll,
most is ott ül valahol

Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág

A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).

A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen.

Füle Lajos: Világító bogár

Világító bogár,
picike fény az éjszakában,
te szürke semmiség!
Tudod-e, mennyit
mondott az életed nekem?

Nem baj, ha szürke,
kicsike, gyönge is az ember,
csak l á m p á s a legyen.
Csak mondjon valamit az élete
azoknak, kik az éjszakában
lehorgasztott fejjel vonulnak
a halál völgyei felé,
s nem olvassák fejük fölött rég
a csillagok üzenetét.
Nem néznek föl már,
csak lefelé a porba, sárba,
de ott valami fényt,
parányi csoda-fényt ha lelnek,
talán felnéznek újra majd
a magasság lelket betöltő
fényei felé.

Keresztury Dezső: Esti imádság

Ó, milyen vak homályba futnak
kik nélküled indulnak útnak.
A kezemet nézem: leszárad;
szívem sívó homokkal árad.

Valamikor kézen vezettél;
szökni akartam, nem engedtél,
csend volt szívemben és a csendben
szavad szólt csak, mindennél szebben.

Én Istenem, hívj vissza engem!
Magam maradtam, eltévedtem.
Légy bátorságom, bizodalmam;
ó, légy úrrá megint Te rajtam!

Füle Lajos: A Hamu tanítása

A hamut néztem reggel odalent
a nagy kosárban, míg pihent puhán,
s szürke elomló halmai felett
megéreztem egy nagy kérdőjelet.

A nagy kosárban benne hallgatott
a fű, a fa, az erdő élete,
és kijelentést hordozott a csend,
hogy hivatásának mind megfelelt.

S míg a kapuban a kosár hamu
útjára készült némán, boldogan,
hogy valahol egy csendes nyughelyen
a földbe térjen s humusszá legyen,

úgy éreztem, hogy láthatatlanul
körülállják a boldog kis szobák,
körülállják a dermedt emberek,
s megköszönik, hogy otthonuk meleg.

Ott álltam én is a kapu alatt,
és megáldottam én is a hamut,
és megköszöntem a kérdőjelet,
melyet szívembe ISTEN így vetett:

"El tudsz-e égni lassan másokért,
mint egy darab fa, hogyha tűzbe vet
dermesztő télben egyszer a kezem?
Szolgálsz-e zokszó nélkül s nesztelen?

Akarsz-e égni szent oltáromon
névtelenül, mint egy a sok közül,
ha életedből csak hamu marad?
Feláldozod-e így is magadat?"

A hamut néztem, s néztem a szívem.
- Árnyékok jártak a kapu alatt -
Én erre képes nem leszek soha,
de JÉZUS él, és áll a Golgota!

És éreztem, hogy Ő a felelet,
és éreztem, hogy benne az igen.
Az ISTEN LELKE távlatot nyitott,
ott állt kibontva, ott várt a titok,

hogy végtelen nagy szoba a világ,
s hideg van benne sokszor, vad hideg,
de lángra gyújtott életek dalolnak
az áldozatról, és övék a holnap.

Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után…


Fut az ember az élet után…
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át, gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után…


Fut az Isten az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az Isten az ember után…

(Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma :VII. fejezet részlet)

   „Figyelmesebben nézek hát rájuk, s most veszem csak észre, hogy akik csoportokban jönnek-mennek, álarcot viselnek, de nyomban leveszik, mihelyt elmennek onnan és egyedül vannak, vagy magukhoz hasonlók közé kerülnek; amikor viszont csoportba lépnek, megint feltűzik az álarcot. „Mit jelent ez?”, kérdem. Ilyen választ kapok: „Ez csak az ember óvatossága, hogy ne fedje fel mindenkinek, mit rejt magában. Ha egyedül van, lehet olyan, amilyen; mások közt azonban illő dolog emberségesen mutatkozni és szép külsőt ölteni.” Így aztán még nagyobb kedvem támad, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem, milyenek is ők e festett álcázat nélkül.

   S ahogy figyelem őket, látom ám, hogy valamennyiüknek nem csak az arca, de a teste is el volt torzulva sokféleképpen. Általában rücskösek, rühösek, bélpoklosok voltak: ámde akadtak disznófejűek, kutyafogúak, ökörszarvúak, szamárfülűek, kígyószeműek, rókafarkúak, sőt farkaskörműek is; még olyanokat is láttam, akiknek a nyaka páva módra nyúlt magasba, mások a büdösbanka borzas bóbitájával kérkedtek, némelyek lópatákat mutogattak, legtöbbjük azonban majmokhoz volt hasonló. Elrémülök, s mondom: „De hiszen én szörnyeket látok.”  „Mit fecsegsz itt összevissza szörnyekről, te kotnyeles?” , mondja a tolmács, és megfenyeget öklével. „Nézd csak őket szemüvegeddel, s meglátod, hogy emberek ők.” Az arrajárók közül néhányan meghallották, hogy szörnyeknek neveztem őket, megálltak, zúgolódtak, még rám is rontottak. Megértettem hát, hogy hiábavaló dolog az okoskodás, elhallgattam, s csak magamban gondoltam: Ha embereknek akarják nevezni magukat, ám tegyék; én azonban látom, amit látok. Csak attól féltem, hogy a tolmács jobban orromra szorítja a szemüveget, és elkápráztat; feltettem hát, hogy hallgatok, és némán nézem csak e remek dolgokat, melyeknek kezdetét már megpillantottam. Így hát megint szemlélődöm, és elnézem, mily ügyesen bánnak egyesek az álorcával, mily könnyedén emelik le és helyezik vissza, úgy hogy pillanatonként, amint épp szükségét látják más és más külsőt adnak alakjuknak. És már itt kezdtem érteni e világnak folyasát; de hallgattam.

   Figyelem ezeket az embereket, és hallom, hogy különböző nyelveken beszélnek egymáshoz, olyannyira, hogy többnyire semmit sem értenek abból, amit a másik nekik mond, s nem is válaszolnak egymás szavaira, hanem másról beszélnek, mint amiről kellen, s mindegyik másként. Itt-ott egész csoport áll, valamennyien fecsegnek, s mindegyik a magáét mondja, senki sem hallgat a másikra, jóllehet ráncigálják egymást, hogy meghallgatást kapjanak, de ehelyett veszekedés és üstöktépés keletkezik. Szólok: „Isten szerelmére, hát hol vagyunk, Babilonban? Hiszen itt mindenki a maga nótáját fújja; lehet-e nagyobb kavarodás ennél?” „

(Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma :VII. fejezet részlet)

Radnóti Miklós : Töredék

Oly korban éltem én e földön,
mikor az ember úgy elaljasult,
hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra,
s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg,
befonták életét vad kényszerképzetek.

Oly korban éltem én e földön,
mikor besúgni érdem volt s a gyilkos,
az áruló, a rabló volt a hős, -
s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest,
már azt is gyűlölték, akár a pestisest.

Oly korban éltem én e földön,
mikor ki szót emelt, az bujhatott,
s rághatta szégyenében ökleit, -
az ország megvadult s egy rémes végzeten
vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.

Oly korban éltem én e földön,
mikor gyermeknek átok volt az anyja,
s az asszony boldog volt, ha elvetélt,
az élő írigylé a férges síri holtat,
míg habzott asztalán a sűrű méregoldat.
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

Oly korban éltem én e földön,
mikor a költő is csak hallgatott,
és várta, hogy talán megszólal ujra -
mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -
a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.

Buda Ferenc : Ne rejtőzz el...

Ne rejtőzz el, úgyis látlak!
Rádcsukom a szempillámat.
Benn zörömbölsz a szívemben,
s elsimulsz a tenyeremben,
s elsimulsz az arcom bőrén,
mint vadvizen a verőfény.
Nagyon jó vagy, jó meleg vagy,
nagyon jó így, hogy velem vagy.
Mindenekben megtalállak,
s öröm markol meg, ha látlak.
Nézz rám, szólok a szemednek,
ne fuss el, nagyon szeretlek! 

Rónay György: Jelenlét

Nézz föl az égre: ott van
felhők és csillagok közt.

Pillants körül a földön:
ott van fűben, virágban,
állatok ámuló szemében,
emberek arcán.

Áss le a föld alá:
csontokból és kövületekből
szándékainak lábnyoma
dereng feléd. 

Mindenütt láthatatlan. 

Mindenben látható.

 

Rónay György : Kút

Sokáig éltem

gyalázatos magányban.

Kevélységem odalett éveimmel.

Megszégyenültem. Megaláztattam. Megtörettem.

Nyitott vagyok,

mint pohár, melyből mindenki ihat, ha szomjas.

Mint kút, amiből mindenki meríthet.

Amit mindenki beszennyezhet, megalázhat.

Kérlek, ti is

irgalmazzatok magatoknak.

Weöres Sándor: Zsoltár

Kínok árnyékaiból,
kínok árnyékaiból
szólok hozzád Istenem.
Kín mar, sújt, temet,
józan eszemet
vak veszélyben,
láncos mélyben
ne hagyd elveszítenem.

Senki sem tör káromra,
senki sem tör káromra,
bensőm fordul ellenem.
Örök vihar ront,
nincs egy biztos pont
se mögöttem,
se fölöttem,
dög pusztít a lelkemen.

Törd meg kevélységemet,
törd meg kevélységemet,
mély megbánást adj nekem.
Nyársat nyeltem én,
derekam kemény:
mért nem szabad
súlyod alatt
meghajolnom, Istenem?

Száraz zokogás tipor,
száraz zokogás tipor
és a szemem könnytelen.
Utam hajlatán
ördög les reám,
vár nehezen:
a két kezem
tőrrel indul ellenem.

Legyen meg akaratod,
legyen meg akaratod,
ha vesznem kell,
jól legyen:
tán kárhozásom
áldás lesz máson –
de ha énrám
kincset bíztál,
ments meg immár, Istenem.

Rónay György: Feketerigó!

Odafenn a fenyőfa hegyén,
mindig a legtetején
fütyül a feketerigó,
fütyüli, hogy élni jó.

Már szinte az alkonyi égen,
fekete pont a bársony kékben:
mintha egy kotta fekete feje
hirtelen énekelni kezdene.

Vagy mintha a Tavasz keze írna
víg verset az égi papírra;
tintája az öröm, a remény:
mint gyöngy remeg a tolla hegyén.

Azután nem bírja tovább
a tulajdon gondolatát:
kis szíve boldog bódulatát,
s azt, hogy oly gyönyörű a világ:

Lecsöppen a csepp örömében,
s most ott ül a fenyőfa hegyén fenn,
mindig, mindig a legtetetjében:
csepp öröm a világ tengerében,

amitől az egész Föld fényes,
amitől a világ színe szép lesz,
s az áttetsző alkonyi oldott
kékben a világ szíve boldog.

És habkönnyű lesz, aki hallja.
Visszhangzanak a szívek a dalra.
Hallod-e: tíz, húsz, száz, millió, millió!
Taníts meg örülni, feketerigó!

József Attila - LEVEGŐT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

József Attila - Ne légy szeles

Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres -
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
úgy érdemes.

Buda Ferenc - Farkasok

„Homo homini lupus“

Mióta világ a világ,
főbe a fejsze belevág,
ember embernek farkasa,
öröktől ádáz ordasa. 

Ordasok bár a farkasok,
hozzánk képest irgalmasok,
egymáshoz jók, hűségesek,
okosak, illedelmesek,
nem ölnek, csak ha éhesek.

Persze megesik, szentigaz:
köztük is gonoszra akadsz,
hisz néha – gondolj csak bele! –
farkas farkasnak embere.

Ellen Nitt - Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember. 

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni. 

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.

       Fordította: Képes Géza

Buda Ferenc - Üzenettörlés

Megéred még ha megéred
kormos keserű alkony száll tekintetedre
a szervek a tagok konokul ellenszegülnek
aláaknázzák terveidet
keresztülhúzzák számításaidat
kormos keserű alkony
ha megéred
a tárgyak alakok arcok körvonalai
elkenődnek
napvilágnál is homályban tapogatózva
matatsz beszűkült tered vasrácsai között
egy hang egy szín egy név át-átsuhan
de benned nem hágy nyomot
kormos keserű alkony
kit érdekel ugyan kit érdekel
ha kormos ha keserű
szeretteidnek teher vagy már csak teher
ha megéred
hasznot hát többé ne húzz s ne várj
javaid tulajdonaid osszad szét idejekorán
hagyatékodon fogyatékodon ne torzsalkodjanak
túlnőtt tüskéid körmeid metéld le
óvakodva hogy sebet magadon s másokon
ne ejts ha lehet
köszönj el a fáktól
az égtől a rögöktől
a rigóktól
egy név egy szó egy szín
még átdereng

üzenettörlés

OK

üzenet törölve

üzenet törölve

Rab Zsuzsa - Vaspántok

Ha így szólnék a kedves,
fiatal kalauzhoz:
- Kalauz úr,
hogyha ma este hazamegy,
ölelje meg nagyon a feleségét,
dícsérje meg, ami épp rajta van,
akár az ócska pongyoláját -
Ha így szólnék -
ugye... bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a bottal kopogó
nyugdíjas bácsihoz a boltban,
mikor épp forintjait guberálja,
végül levágat tíz dekát
a "kicsit-hosszabb-lett" kenyérből:
- Bácsi! Itt van ötszáz forint.
Tegye el, kérem. Épp ma kaptam.
nem számítottam rá. Fölösleges. -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék az útkövezőkhöz:
- Útkövezők!
Én ezt a kis kavicsot elviszem,
mert az erezetében
lehorgadt Krisztus-fejet látok.
Engedjék meg, hogy elvigyem! -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék a torzonborz kamaszhoz:
- Gyere, fiam,
üljünk le valahol, s te elmeséled,
mitől nőtt vállig a hajad,
mi ellen mered ez a tüske
tejes arcod körül,
s egyáltalán, mitől vagy te ilyen
kérlelhetetlen? -
Ugye, bolondnak tartanának?

Ha így szólnék padon sütkérező,
újságpapírból eddelgélő nénikéhez:
- Néni, jöjjön velem,
amit szeret, azt főzök vacsorára,
puha ágyat vetek,
előtte pedig mindent elbeszélhet, a menyasszonykorát,
azt a szülést, a császármetszést is,
és szegény jó ura szívszélhűdését,
és hogy mivel ültette be a sírját,
azt is, milyen a szomszédasszony,
azt is, hogy a fia hogyan él Kanadában,
meg hogy mit írt föl, és mire, az orvos.
Mindent apróra elbeszélhet.
Sóhajtozhat és imádkozhat az ágyban.
De éjjel egyszer - maga úgyis sokszor
fölébred -
keljen fel, takarjon be engem,
mert éjjel mindig lerúgom a takarómat ...
Ha így szólnék -
ugye, bolondnak tartanának?

Konvenciók, bevett szokások
hideg vaspántjai
szorítják lüktető,
eleven húsig lenyúzott szivünket.