„Ülök a kora őszi kertben, és olvasok. A kertet, az égboltot, a
fákat, s egy öreg kutya pillantását, jelenlétét olvasom. Esténként előbb
a szürkületet, később a csillagok betűit, az éjszaka zajait, a csönd
„betűvetéseit”. Kifogyhatatlan „olvasmány”. Szöveg, amit a csecsemők is
értenek, s a bölcsek se tudnak megfejteni. Könyv, amiben egyedül az idő
lapozgat. Írás, amiben egyszerre vagyok olvasmány és olvasó.
[…] Az emberi élet nemcsak szakadatlan létezés, de szakadatlan olvasás
is. A türelmetlenek nem várták be az idő lapozását, maguk szeretnének
beletúrni a mindenség lapjaiba. De ez csak gyöngeségükre vall. Az
olvasás figyelmét sose pótolhatja a lapozás türelmetlen sietsége.
Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.
Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.
Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb olvasása az elénk táruló lapoknak. […] „
Ki kell várnunk a lapok fordulását, mivel a mindenség, a teremtés „tempója” éppúgy üzenet, mint az „írott sorok” látványa. A tettenérhetetlen változás a mindenségben: minden emberi műalkotásnál nemesebb szerzőre vall.
Mi, emberek, szeretnénk fölgyorsítani az időt. De az idő: ráér. Minden változás ellenére lehetetlen nem éreznünk, hogy az időt egy örök kéz írja, s hogy e kéz stílusa messze meghaladja a miénket.
Lehetetlen ezzel a Könyvvel versenyre kelni! Lehetetlen, de nem is kell. Amit mi írunk, valójában nem írás – csupán jobb-rosszabb olvasása az elénk táruló lapoknak. […] „