˘

„Amikor úgy érezzük, Isten magunkra hagyott bennünket,
s mégis, érzéseink ellenére bízunk benne,
- nos, ilyenkor imádjuk Őt a lehető legmélyebben.”

 (Rick Warren)

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

-

„A világi hatalom legnagyobb gonoszsága is,
semmi az egyházi hatalom legkisebb gonoszságához képest.”

Luther Márton

~

"Létezik egyfajta gondoskodás,
amelyet kifejezhetünk csendes kedvesség,
odaadás és nagylelkűség révén...

És ez, csendes erejével,
többet jelent bármiféle szónál."

Erről-arról - „Embert keresek!”

(A cikk a Nyitott Szemmel magazin 2010/I. számából származik Reisinger János tollából)

     Miért járt mécsessel a kezében Diogenész a verőfényes athéni utcán? Elment az esze? Különcködni akart ezzel is, mint ama hombárral, melyben lakást vett? Vagy csupán azért, hogy a kérdő tekintetekre – szavakra az azóta egyik leghíresebb szállóigével válaszolhasson: - Embert keresek!

      Meglepő válasz, meglepő fordulat. Két szó mögött kevés hasonló esetben gyűlik össze ennyi hatalom. Nyilván a helyzet, a körülmény is hozzájárul a gazdag jelentéshez.
Ha egy baráti beszélgetés vagy bármilyen más alkalom során hangzott volna el ez a két szó, közel se jelentene ennyit.
   
     „Embert keresek!”
    
     Diogenész az egész görög gondolkodás egyik legmélyebb megállapítását fogalmazta meg: kevés az igazán erre a névre rászolgáló földlakó. Kevés az ember. A tízezres poliszokban, a milliós fővárosokban, a milliárdos földrészeken – kevés volt, és ma is kevés az ember.
     Ez a rövid mondat óhatatlanul utasít más, hozzá hasonlóan tömör kijelentésekhez.
Talán ezek a tőről metszett, súlyos mondatok valamit megértetnek, amit máshol, bővebb lére eresztve sem értünk meg.
-    Íme, az ember!
     Diogenész után négyszáz évvel mondta ezt Poncius Pilátus. A helyzet itt sem mellékes: a jeruzsálemi praetoriumban, a római helytartó palotájában. De a legfontosabb, hogy közben kire mutatott, kit mutatott be ezzel a két-három szóval a felbolygatott, feluszított népnek.
     „Íme az ember!”
     Akire célzott, akit eléjük vitt, reggel hozták át a főtanács épületéből. Megszégyenítve, megkínozva, kialvatlanul állt előtte az a halálra méltónak ítélt ismeretlen, akinek az arcán azonban keresve sem lehetett sértődést, megbántottságot, dacot fölfedezni. Megjelenése, szóbeli megnyilatkozásai, egész kiállása, magatartása sugallta, hogy Pilátus az elismerés legmagasabb fokán mondja ki: ha valaki hát ő aztán igazán ember. Ő megérdemli ezt a nevet! Ő rászolgál erre a névre, mégpedig hiánytalanul.
         

     Mitől lesz igazán ember az ember?

     Pilinszky Naplójában olvastam a következő mondatot: „Az ember élete nagyobbrészt figyelmének története.” A figyelem – a másokra, a magunkra való odafigyelés – tesz bennünket emberré. Ha nem koptatták volna el rettenetesen a szót, rövidebben is mondhattam volna: a szeretet.
     „Éberen figyelte mindenki szükségletét.” Ezt a mondatot Jézus Krisztusról írta le Ellen Gould White, akinél mélységesebben a mai korban senki sem mutatta be a Megváltó életét és annak örök időszerűségét.
  
     Az ember lényege: a jelleme. Az igazságos gondolkodáson alapuló állandó és kiszámítható megnyilvánulások, melyek lobogó központja a megértés, a megbocsátás, a türelem, a szelídség. Nem születtünk együtt ezekkel. Ezek kifejlődnek, ha akarjuk, vagy nem, ha nem akarjuk. Lehetünk emberek, de lehetünk emberbőrben élő embertelenségek.
    
     Ha ókori történettel kezdtem, hadd végezzem is azzal.
     Diogenész előtt jó pár évszázaddal él Biasz, a hét ókori bölcs egyike. Egy ízben ellenség gyújtotta fel a várost, Priénét, ahol lakott. Mindenki menekült, ki kisebb, ki nagyobb málhával az otthonából. Egyedül Biasz futott egy szál ruhában, csomagok nélkül. Mikor megkérdezték, hogy neki nem lenne-e menekíteni valója, állítólag így felelt: - Én mindenemet magamban hordom.
    

    Olvasták már a jelenkori észt költészet meghatározó költőnőjének nagyszerű versét? – „Csak arról szól, hogy mikor ember az ember. Hogy önmagában hordja-e értékét az ember, vagy valaki – aki őt keresi, szánja, szereti – adja-e azt neki?
      A leghelyesebb, ha magyar felvezetéssel közöljük a verset, Weöres Sándor segítségével:


Weöres Sándor
Protohomo

 Az ember még nem ember,
csak hadonászó veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát.

Ellen Nitt

Azt hittem

Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idő nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melyből ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva előre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyűlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.
      

(Képes Géza fordítása)
                                     

                                            

...

„Minél erősebbé válik a barátságunk Istennel,
         annál fontosabbnak tartjuk azt,
                  ami neki fontos.”

                                                  (Rick Warren)